L. N. Peters: Hogyan lettél mûfordító?

Kollárik Péter: Tulajdonképpen ez volt az elsõ használható ötletem a mi-leszel-ha-nagy-leszel kérdésre. Egészen kicsi koromban az volt a feltett szándékom, hogy majomszerelõ leszek, de aztán magamtól is rájöttem, hogy ebben a szakmában nincs sok perspektíva. A Klinika címû filmsorozat sugárzásakor egy ideig az orvosi hivatás gondolatával is kacérkodtam, nem mintha annyira égetett volna a segíteni akarás, csupán lenyûgözött a mozdulat, ahogy Udo Brinkmann beugrik a VW kabrióba, és azt hittem, ha orvos leszek, ilyet nekem is lehet majd. Gimnáziumi éveim alatt aztán már körvonalazódott bennem, hogy a mûfordítással szeretnék foglalkozni, csak épp azt nem tudtam, hogyan kell elkezdeni. Jobb híján jelentkeztem a tanárképzõ fõiskolára, és amikor a kilencvenes évek elején gombamód szaporodni kezdtek a könyvkiadók, az elérhetõségeiket a kiadványokban is meg lehet találni, ráadásul elkezdték kiadni azokat a könyveket, amelyeket én szerettem volna lefordítani, tizenkilenc évesen gondoltam egy merészet. Lefordítottam egy Douglas Adams regény elsõ fejezetét, másnap vonatra ültem, és Budapestrõl már Az Élet, a Világmindenség meg Minden fordításáról szóló szerzõdéssel a zsebemben utaztam haza.

L. N. Peters: Melyik eddigi munkádra vagy a legbüszkébb?

Kollárik Péter: Ahogy telik az idõ, egyre jobban átértékelem a régebbi fordításaimat, egyre inkább érzem úgy, hogy sok mindent ma már másként csinálnék. Azt hiszem, Az emberi tényezõ (K. W. Jeter folytatása a Szárnyas fejvadászhoz) még így is kiállja az idõ próbáját, egy kissé fájlalom ezért, hogy a regény méltatlanul kevés figyelmet kapott a magyar olvasóktól. Büszke vagyok viszont az összes galaktikás novellafordításomra, már csak azért is, mert azokkal tizennégy éves kori álmom vált valóra, és közülük is a legjobban sikerültnek a Parányok vándorát tartom Robert Silverbergtõl. Ugyanakkor sok pozitív visszajelzést kaptam Ian MacDonald Gyõzelem címû novellájával kapcsolatban is, amely talán azért népszerû, mert az összes közül az felel meg a legjobban a sci-fiben érvényesülõ legújabb trendeknek. Természetesen a dicséretek leginkább az írónak szólnak itt is, ám én ezek egy részét szemrebbenés nélkül magamra testálom.

L. N. Peters: Mióta kötõdsz a sci-fihez?

Kollárik Péter: Nagyon pici korom óta. Az elsõ tudományos-fantasztikus olvasmányélményem Bo Stenfors A robot címû novellája volt a Galaktika 28. számában; véletlenül került a kezembe a konyhában hányódó antológia. Rabul ejtett. Az én generációm még el volt kényeztetve remek ifjúsági sci-fikkel, nem hagyták kihunyni a kezdeti lelkesedést.

L. N. Peters: Kik voltak a kedvenc szerzõid?

Kollárik Péter: Akik az elsõ pillanatban a kedvenceim lettek, azóta is azok: ilyen a magyarok közül Dévényi Tibor, a külföldiek közül Robert Sheckley. Ha nem csak a science fictiont nézzük, akkor természetesen rengeteg további kedvenc szerzõm van, sokszor gondolkodtam már azon, hogy össze kellene állítanom belõlük egy tízes listát, egyszer talán neki is ülök és megcsinálom.

L. N. Peters: Jack London a kedvenc szerzõid közé tartozik. Általában milyen irodalom tetszik Neked, Péter?

Kollárik Péter: Imádom a kisember hõsies erõfeszítéseirõl szóló történeteket. Jack London ebben nagymester. Az oroszlánként küzdõ kiöregedett bokszoló, aki az éhség miatt veszíti el a meccset, és ezzel az egész jövõje bizonytalan lesz; a vállalkozó, aki minden vagyonát elzálogosítja, hogy tojásokkal megrakodva utazzon Északra, odaérve azonban kiderül, hogy megromlott az összes - vagy hogy pozitív végkicsengésût is felhozzak példának: a családja által lenézett kisöreg, aki felcsap aranyásónak és dúsgazdagon tér haza, a csont és bõr, koravén gyerekmunkás, aki belefásulva a taposómalomba fellázad családja és munkaadói ellen, majd a nyakába veszi a világot� ezerszer el tudnám olvasni ezeket. Sci-fiben is a hasonlókat kedvelem. A régi jó, divatjamúlt meséket idegen világok felfedezésérõl, más bolygók lényeivel történõ kapcsolatfelvételrõl, csodás találmányokról, mint a láthatatlanság vagy az idõutazás - szigorúan egyetlen fõhõs szemszögébõl elbeszélve. A makro-SF nem köt le annyira. A tudományos fantasztikumnak ugyanakkor szeretem a szatirikus-humoros vonalát, de habzsolom azon írók mûveit is, akik az irodalom perifériájáról, szinte kívülállóként csöppentek ebbe a közegbe, és elég sok csintalanságot mûveltek, tapasztalataik pedig a mûveik cselekményében is jelentkeznek: ilyen Jack London és Hajnóczy Péter vagy a durvább játékot ûzõk közül Irvine Welsh és Csáth Géza. (Sci-fi írók közt persze nehezen találni ehhez hasonló fegyelmezetlenséget, ez a sajátos kifejezési mód komolyságával talán nem egyeztethetõ össze.)

L. N. Peters: Miben áll az SF sajátos kifejezésmódja?

Kollárik Péter: Arra a bizonyos "S" betûre gondolok az "F" elõtt, amely miatt sokan félre is értelmezik a science fiction megnevezést, és a legszigorúbb tudományos kikezdhetetlenséget várják el a mûvektõl. Attól sajátos a kifejezésmód, hogy hiába nem a való világot ábrázolja, nem is teljesen légbõl kapott kitalációkra épül, és a cselekményben talált / keresett tudományos alap nehezen fér meg a bohémsággal. Egy sci-fi írónak kevésbé nézik el a korhelykedést, az önpusztítást, az olvasók szeretnék megfontolt, higgadt, bölcs úriembereknek képzelni a szerzõket. Persze egy Huxleynak vagy egy Philip K. Dicknek is teremhet babér, de nem ez a jellemzõ.

L. N. Peters: Te választod ki, amit fordítani akarsz?

Kollárik Péter: Könyvek esetében nem. Nyilván ki vagyok szolgáltatva a kiadók üzleti terveinek, ám nagyon gyakran kapok olyan regényeket, amiket szívesen fordítottam volna magamtól is. A novellák esetében már engedékenyebbek a szerkesztõk, szem elõtt tartják az ízlésemet. Egyszer fordult elõ, hogy magamnak választottam fordítani valót, ez pedig - mit ad isten - Jack London mamutos elbeszélése volt a Galaktikában. Ott, ha akarnám, választhatnék magamnak máskor is.

L. N. Peters: A scifi fordításában vannak-e a másféle mûfordítás gyakorlatától merõben különbözõ feladatok?

Kollárik Péter: De még mennyire, hogy vannak. Napjaink science fictionjének nyelvezetén egyre jobban érzõdik a tudomány, a technika rohamos fejlõdése; az ezzel kapcsolatos szakkifejezések gyakran feladják ám a leckét. Ha a tudományosság mégsem annyira meghatározó egy fantasztikus mûben, a szárnyaló képzelet akkor is képes addig sosem használt szavak teremtésére. Brian W. Aldiss brit sf-író szerint az angol nyelv rugalmassága, az idegen szavak és fogalmak iránti étvágya, befogadóképessége is közrejátszik abban, hogy az angolszász tudományos fantasztikum lett az összes népé közül a legmeghatározóbb, a magyarra való átültetéseknél ez a jelleg néha meg is nehezíti a fordító feladatát, ha például nem létezõ kifejezéseket kell megalkotni.

L. N. Peters: Hallhatnánk itt valami konkrétumot?

Kollárik Péter: A legutóbbi munkáimban, mivel biológusnõ volt a könyvek írója, nem létezõ állatok szerepeltek. Az angolban e jószágok neve ugyanaz volt, mint a funkciójuk, viselkedésük vagy külsejük, no, õket kellett megneveznem, így születtek meg az abroncsfajzatok vagy a szállókalamájók. További konkrétumokért érdemes elolvasgatni pl. Douglas Adams mûveit, de azt hiszem, fõne a feje annak a fordítónak is, aki Dévényi Tibor istentõl elrugaszkodott biokémiai szakkifejezés-leleményeit szeretné átültetni bármelyik nyelvre.

L. N. Peters: A scifi írók általában járatosak a természettudományokban. A fordítónak mennyire kell ismernie a mûben felmerülõ, vagy a mû hátterét képezõ tudományágakat - magyarul?

Kollárik Péter: Úgy az igazi, ha alaposan ismeri. Persze egy fordító nemigen engedheti meg magának, hogy egyetlen tudományágra specializálódjon, és csakis abban a témában fordítson. Mindenhez meg nem lehet érteni, erre én magam vagyok a kitûnõ példa, ugyanis nem értek semmihez. Gyakran bizony utána kell olvasni dolgoknak: az internetnek hála ez manapság már sokkal egyszerûbb, mint régen a hosszas könyvtárban ücsörgés.

L. N. Peters: Az irodalmi mûfordítás terén különbözõ korokban más és más elvek voltak forgalomban. Melyek a Te mûfordítói elveid?

Kollárik Péter: Komoly kérdés, lelkiismeretes válaszadást igényel. A pázmányi iskola követõje vagyok. O azt írta az elsõ fordításáról 1624-ben (remélem, pontosan idézek): "Igyekeztem azon, hogy a deák bötûnek értelmét híven magyaráznám; az szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha elõször magyar embertûl, magyarul íródott volna." Tudom, az idézet kedvesen semmitmondó, igazából az arany középút meglelésérõl szól, mégis pontosan kijelöli a mûfordító feladatát, szerepét és helyét. Nemrég az egyik Galaktikában egy Tandori-féle Conan Doyle "fordítással" példálóztak: engem egyáltalán nem lelkesített fel az õ átköltése. A mûfordítóban legyen egy kis szolgalelkûség. Semmiképpen ne próbálja felülmúlni az írót. Nem szép dolog. Jó, ha egy fordító tudja, hol a helye. Nem a címlapon, az az írónak van fenntartva.

L. N. Peters: Kazinczy másképpen vélekedett a mûfordításról. Balassiról nem is beszélve.

Kollárik Péter: Elnézem nekik. Balassi az ügyes-bajos dolgaitól eltekintve azért igen mûvelt ember volt, és természetesnek vette, hogy a külföldi szerzõk mûveinek magyarításakor (elõtte nem sokan fordítottak pl. törökbõl) a mondanivalón ugyancsak magyarosítson, hogy jó reneszánsz emberként minél hatékonyabban népszerûsítse más nemzetek kultúráját. Kazinczy lelkes nyelvújítóként természetesnek vette, hogy a fordítás egyfajta fegyver is lehet új szavak minél szélesebb körû elfogadtatásában, és ha a nyelvújító mozgalmat egy kisebb fajta "háborúnak" tekintjük, akkor ott minden megengedett. (Bevallom, könyvenként egy ritkán használt vagy kevesek által ismert magyar szót én is becsempészek a fordításaimba, természetesen csak óvatosan, hogy ne legyen túl feltûnõ.) De ettõl függetlenül kitartok amellett, hogy a mûfordítás másodlagos irodalmi kommunikáció.

L. N. Peters: A magyar irodalomban akad néhány olyan fordítás, amely magyarul jobb, mint az eredeti nyelvén.

Kollárik Péter: Tény. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor ez mûfordítói hibának számít. Végül is ki hatalmazta fel a mûfordítót, hogy jobbat alkosson az eredetinél? A fordításnak elvileg egyenértékûnek kellene lennie az eredeti mûvel: ha egy gyenge mûvet a fordítás minõsége élvezhetõbbé tesz, az voltaképpen a célnyelvet beszélõ olvasók félrevezetése. Ha egy kitûnõ mûvet még kitûnõbbé, az viszont megengedhetetlen fordítói erõfitogtatás.

L. N. Peters: Megengedhetetlen fordítói erõfitogtatás?

Kollárik Péter: Annak érzem. Hogy egy mindenki által jól ismert példát hozzak: középiskolás korunkban kötelezõ volt hasra esni Verlaine Oszi chansonjának Tóth Árpád-féle fordítása elõtt, ezt minden tanárnéni elvárta. Az én nézeteim szerint a dünnyögõ nazálisok túlzásba vitt használata a fordításban teljesen funkció nélküli, hiszen egy franciának ez a hangzás természetes, inkább arról van szó, hogy Tóth Árpád látványos fordítói bravúrt kívánt véghez vinni, öncélúan.

L. N. Peters: Viszont az említett fordítás mára a magyar költészet klasszikusa lett.

Kollárik Péter: Naná, hiszen Tóth Árpád nyelvi virtuozitását kitûnõen szemlélteti; ezt nem is vitatom, csupán másak a szempontjaim.

L. N. Peters: Arany János Arisztophanész magyarításakor a spártai dór nyelvjárást szegedi tájszólással fordította. Elvben helyes eljárás volt ez?

Kollárik Péter: Fogós kérdés: nem véletlenül kerül elõ fordításelméleti kurzusokon is mint fõ téma. Én úgy vélem, elvben igen. Valami tájszólást választania kellett, még ha sokaknak kissé bizarr is lehet ez a megoldás. A módszer hasznosságát a Gyökerek c. történelmi rabszolga-családregényen tudom lemérni, mivel két fordítását is olvastam Alex Haley mûvének. Falvay Mihály kitûnõ fordításában (meg nem mondom most, milyen) tájszólásban beszélnek az angolul alig tudó feketék, és sokkal hitelesebbnek tûnnek nekem, mint Tótisz András változatában, aki az elején egy lábjegyzetben leszögezi, hogy igen pongyola módon beszélnek a néger szereplõk, de õ ezt nem érzékelteti majd a fordításban, csak szól. (Hozzáteszem, hogy bár a kötetben nincs feltüntetve, a Falvay-fordításnak Göncz Árpád volt a lektora.) Tehát ha egy tájszólásnak vagy egy jellegzetes nyelvváltozatnak stiláris értéke van, akkor helyes az eljárás, Arany János jól tette.

L. N. Peters: Fordításelméleti kurzusok?

Kollárik Péter: Bizony, vannak ilyenek. Többnyire egy féléves elõadások nyelvszakon.

L. N. Peters: Manapság is elsõsorban formai dolgokról esik ott szó? Hogy azonos sorszám, meg rím, meg sorátlépés?

Kollárik Péter: Csak arról az egyetlenrõl tudok nyilatkozni, amelyen részt vettem még a tanárképzõn, ott inkább a tartalmi kérdéseken és a prózafordításon volt a hangsúly. Gondolom, elõadója válogatja.

L. N. Peters: Mely stíluseszközök és-árnyalatok fordítása okozza a legtöbb gondot?

Kollárik Péter: Nem a stíluseszközökkel és -árnyalatokkal van a baj. Ha az embernek kellõ idõ áll a rendelkezésére, mindenre talál megoldást, ha máshogyan nem, az ún. kompenzáció nevû fordítói eszközzel. Gond inkább akkor jelentkezik, ha egy szereplõt nem sikerül megszeretni vagy meggyûlölni. A papírmasé figurák cselekedetei és párbeszédei iszonyatos kínszenvedések okozói lehetnek.

L. N. Peters: Miféle eszköz a fordításban a kompenzáció?

Kollárik Péter: A leghasznosabb eszköz, ha nehezen lefordítható vagy elsõ ránézésre lefordíthatatlannak tûnõ kifejezéssel találkozunk. Ilyenkor úgy kell tenni, mintha az eredeti szövegben mi sem történt volna, és valahol a környéken alkalmazni egy kis trükköt: bedobni egy hasonló funkciójú kifejezést. Szavakban megbúvó kétértelmûségek kiaknázására épülõ szóvicceknél gyakran bevethetõ módszer. Vagy ha az egyik szereplõ használ egy olyan, teszem azt, jiddis eredetû szót, amit a magyarban nem használunk soha. Az érthetõség rovására menne, ha úgy hagynánk, jól is néznénk ki. Ilyenkor a legcélszerûbb egy köznyelvben használatos magyar szót használni, és máshol a mondatban kicserélni egy köznyelvi szót egy gyakrabban használt jiddis eredetû kifejezésre. Magyarán, ha elveszek valamit, azt villámgyorsan vissza is kell tennem máshol.

L. N. Peters: Van-e mûfordítói példaképed?

Kollárik Péter: Tersánszky Józsi Jenõ. Tisztelem, becsülöm. A legtöbb mai íróval ellentétben nem derogált neki a fordítás, kiváló stílusérzékrõl és beleérzõ készségrõl tesz tanúbizonyságot a munkáiban. Fordításait idõrõl idõre javítgatta is. Százszámra akadnak mûfordítók, akik lenyûgöznek mesterségbeli tudásukkal Devecseritõl Göncz Árpádig, de a legnagyobb példaképem Tersánszky.

L. N. Peters: Babits Mihály A vihar (The Tempest) fordítását, valamint Kosztolányi némelyik Shakespeare-fordítását az irodalomtudomány igen magasra értékeli. Czímer József dramaturg (és újabban Mészöly Dezsõ) viszont azt mondják, a fordítások ritmikailag valóban kiválóak, de nemcsak a nézõ, az olvasó sem érti õket. Czímer szerint "Babits magyar fordítása nem áll rendelkezésre", Mészöly szerint Kosztolányi helyenként éppen ellenkezõ értelemben fordította Shakespeare-t, sõt néha az eredeti szöveget kellett elõvennie, ha meg akarta érteni a magyar fordítást. Neked mi a véleményed az efféle jelenségekrõl?

Kollárik Péter: Ugyanaz a véleményem, mint Gorkon kancellárnak. "Nem ismerheti igazán Shakespeare-t, amíg nem olvasta eredeti klingon nyelven."

L. N. Peters: OK. Szerinted Shakespeare tünde nyelven klasszikussá válhatott volna?

Kollárik Péter: Elméletileg igen. A tünde nyelvek hangzása remekül passzolna Shakespeare mûveihez. Gyakorlatilag azonban úgysem valósulhat meg a lefordításuk, hiszen a tünde nyelvek olyanok, mint a holt nyelvek. Szegényes a szókészletük, a nyelvtani rendszerükben is jócskán akadnak fehér foltok, mivel viszont A gyûrûk ura egy lezárt egész, és Tolkien sincs már közöttünk, soha nem is fognak fejlõdni. Ellentétben a klingonnal, amely egy élõ, változó mesterséges nyelv, és a Hamlet például már kapható is ezen a nyelven.

L. N. Peters: Hogy hangzik klingonul a "Lenni vagy nem lenni", vagy "Ó, Rómeo, mért vagy te Rómeo?"

Kollárik Péter: A "Lenni vagy nem lenni" klingonul: "taH pagh, taHbe!" Hallható Chang tábornok kitûnõ kiejtésében a hatodik mozifilmben. A rómeósat nem tudom. De kárpótlásul lefordítottam Neked a "Lenni vagy nem lenni"-t az orwelli újbeszél nyelvre: "Lenni vagy nemlenni"!

L. N. Peters: Nyelvet ma már egyre többen beszélnek. Mitõl lesz valaki profi mûfordító?

Kollárik Péter: Attól, hogy nem sajnálja az idejét arra, hogy a nyelvtudásával hozzásegítse a nyelveket egyelõre nem vagy nem elég jól beszélõket a más nyelveken megjelent mûvek megismeréséhez, másrészt pedig attól, hogy a saját anyanyelvét magabiztosan használja, és amit megért idegen nyelven, azt az olvasók számára emészthetõen, mi több, élvezhetõen továbbítja a célnyelven.

L. N. Peters: Az írók meglehetõsen babonás népség. Vannak-e különleges fordítói babonák?

Kollárik Péter: Még nem hallottam ilyenekrõl. De lehet, hogy jobb is.

L. N. Peters: Neked sincs semmi ilyesmi? Megrögzött szokásod munka közben? Olyasmire gondolok, mint például az, ha próba közben valamelyik színész leejti a szövegpéldányt, meg kell taposni.

Kollárik Péter: Nos, a fordításra kapott szövegpéldányt én is néha megtaposom, ahhoz nem kell színésznek lenni� Csak én nem babonából.

L. N. Peters: Egyszer a régi idõkben egy magyar nyelvû könyv - az egyszeri kiadvány, ráadásul éppen egy fordítás - reklámjában váltig állították, ez a kötet végre teljesen mentes a sajtóhibáktól. Ehhez képest a belsõ oldalon ez állt: "Ordította X. Y." Neked volt-e kínos sajtóhuba-élményed?

Kollárik Péter: Számtalan, fõleg azokból az idõkbõl, amikor még nem volt számítógépem, és rotringceruzával fordítottam spirálfüzetbe, majd mások gépelték be. A legkirívóbb eset az volt, amikor a "hálópapucs" szóból a megjelenésre "halálpapucs" lett. Mivel azonban a szóban forgó papucsba bújt illetõ éppen hangyákat tiport, az õ szempontjukból talán nem is olyan értelmetlen ez a sajtóhiba. Én mindenesetre bosszankodtam. Két ízben is bekerült a nevem olyan könyvekbe, amiket nem is én fordítottam. Emiatt bosszankodjon az a két másik fordító! Ja, és ami tényleg kínos: egyszer egy fordításban használtam a "kis híján" kifejezést. Nem tudom, mi történhetett a szerkesztés során, de a végleges változatban egy hármas hiba került a könyvbe: rövid i-vel, egybeírva, megfûszerezve egy idióta tartalmi ismétléssel! Amikor megláttam a "kishíján majdnem" szörnyszülöttet, hát a guta majd' megütött.

L. N. Peters: Igen, ilyesmikre gondoltam. Esetleg még ennél is kínosabb? Egyszer az egyik magyar megyei újság vezércikkének ez volt a címe: "Óriási pánik a piacon". A nyomdász a "pánik" szó két magánhangzóját véletlenül összecserélte, és jókora kalamajka lett belõle.

Kollárik Péter: Hehe. Hát ennyire kínos még nem volt.

L. N. Peters: A fordítói szakma örök réme a leiterjakab, a fordítói melléfogás, a ferdítés. Neked van-e ezzel kapcsolatos élményed?

Kollárik Péter: Van.

L. N. Peters: Bõvebben?

Kollárik Péter: Úgy látszik, létezik telepátia, mert esküszöm, elõre megéreztem, hogy ez lesz a következõ kérdés� A leiterjakab iszonyú mumus, mégis szinte minden fordító beleszalad. Ilyenkor vagy rájön késõbb, amikor már fújhatja, vagy (ami még rosszabb) mások fedezik fel. Ami engem illet, jártam már úgy, hogy mások fedezték fel, meg is kaptam miatta a magamét, ilyen élményeket nem szívesen idéznék fel. Ha viszont nekem tûnik fel elõször, hogy ferdítettem, hát majd bolond leszek még reklámozni is! Hallgatok róla, mint a sír. (Riporterünk szeme résnyire szûkül, a tekintetében lüktetõ kérdõjel soron kívüli felvételre jogosíthatná a spanyol inkvizítorok közé.) Na jó, de csak egyet. Egy könyvben benne felejtettem a "grease monkey" szó szerinti fordítását ("zsírmajom", atyaég!), mert elhatároztam, hogy utánanézek, hogyan fogalmazhatnám meg magyar szlengben, csak elfeledkeztem róla. Inkább írtam volna azt, hogy "szerelõ", merthogy azt jelenti, még az is jobb lett volna. Kellemetlen.

L. N. Peters: Mûfordító mellett író is vagy. Mi az írói küldetésed?

Kollárik Péter: Nagyon hízelgõ maga a kérdés is, Laci, de szerintem különböznek a definícióink az írói létet illetõen. A Te meghatározásod az Esterházyéhoz áll közelebb; én még abba sem nagyon férek bele. Én úgy hiszem, egy fanzinban megjelent egy, azaz egy darab nyúlfarknyi novella után még korai lenne az írói küldetéstudatomat boncolgatni. De remélem, a nem túl távoli jövõben erre a kérdésedre is válaszolhatok majd.

L. N. Peters: Azért csak megkérdem, az elsõ sikeres megjelenés után milyen további írói terveid vannak?

Kollárik Péter: Mindenképpen novellákban gondolkodom, egy regényhez nem vagyok felkészülve sem ötletek terén, sem írástechnikailag. A novelláimmal viszont mindenképpen szeretném egy kicsit meghökkenteni az olvasókat. Az elsõnél könnyû dolgom volt, hiszen már az is meghökkenthette õket, hogy egyáltalán megjelent tõlem valami.

L. N. Peters: Péter, nem vagy Te túl szerény?

Kollárik Péter: Inkább csak próbálok viselkedni, az eddigi beszélgetõpartnereid azért valamivel termékenyebb tollú szerzõk nálam. A valóságban tökéletesen tisztában vagyok az erõsségeimmel és a gyengeségeimmel, és a jó közérzetem érdekében mindig igyekszem a hibáimat kissé háttérbe szorítani, az erényeimet pedig minél inkább az elõtérbe tolni. Akik nem ismernek, azt hihetik, egy önimádó, nagyképû barom vagyok. Akik viszont ismernek, azok nem hiszik ezt. Ok tudják.

L. N. Peters: Önimádó, nagyképû barom vagy?

Kollárik Péter: Csakis a jó ízlés határain belül.

L. N. Peters: Ebben az országban önimádó, nagyképû barmokból jelentõs készletek vannak. Kérlek, adj nekik tanácsot: hogyan maradhatnak a jó ízlés határain belül?

Kollárik Péter: Aki maga is õszintén és feltétel nélkül elhiszi a saját maga által, saját maga köré kerekített mitológiát, azon az én tanácsom nem segít. Nálam ez csak a sóbiznisz része.

L. N. Peters: Miért vagy Chelloveck? Vagy Nálad ez csak valamiféle embléma?

Kollárik Péter: Jóval több annál. Ebben a névben minden benne van. Röviden összefoglalva most csak annyit mondanék róla, hogy a szó oroszul embert jelent, az egyik kedvenc könyvemben, Anthony Burgess Gépnarancsában így (a magyar fordításban csoloveknek) hívják az embereket "naccatszlengben" a fõszereplõk. Hogy hogyan és miért éppen ezt választottam internetes becenévnek, azt megkereshetik az érdeklõdõk a neten, hosszan és részletesen megmagyaráztam egy blogbejegyzésben.

L. N. Peters: Péter, oroszul is tudsz?

Kollárik Péter: Sajnos már nem. Kilenc évig tanultam, az én idõmben még kötelezõ volt, a többséggel ellentétben nem utáltam, sõt, egészen jól ment - aztán nem használtam és elfelejtettem. Szánni kellene rá egy kis idõt, érdemes lenne feleleveníteni a hajdani orosztudást, csakhogy amióta apa lettem, nem tudom, hogyan történt, de valahogy rövidebbek lettek a napok. Nem is értem.

L. N. Peters: Milyen érzés ifjú apának lenni?

Kollárik Péter: Közhelyesen hangzik, de a legnagyobb boldogság; nem is voltam felkészülve arra lelkileg, hogy ennyi örömöt tud szerezni egy térdig érõ kis pasas. Most 15 hónapos, és napról napra szerelmesebb vagyok belé, nem tudom, meddig lehet ezt az érzést még fokozni. Próbálja ki mindenki! Abba viszont nem árt már az elején beletörõdni, hogy teljesen átalakítja az addig mûködõképes napirendet és életritmust, tehát a család miatt a munka mostanában egy kissé háttérbe is szorult. Átmenetileg. Mindig elolvadok, ha csak ránézek, a "büszke apuka" mintapéldánya vagyok. Viszem is dicsekedni mindenfelé.

L. N. Peters: További sok sikert, örömöt, erõt és szerencsét kívánok a fordításhoz - meg az íráshoz!

Kollárik Péter: Mind a négyet nagyon köszönöm.