Szélesi Sándor talán a legnagyobb írói fegyverzettel rendelkező magyar sci-fi író.  Regényeit pontos fogalmazás, gördülékeny, letisztult stílus, jó szerkesztés és a különböző szövegfajták pontos adagolása jellemzi. Eme írói minőségeit szinte maradéktalanul demonstrálja legújabb, A beavatás szertartása című kötetében is.
      A könyv olvasása közben az emberben régi, már-már elfeledett hangulatok ébrednek. Azok az idők térnek vissza a lelkünkbe, melyekben az írások még határozott erkölcsi mondanivalót hordoztak, amikor még minden olvasmányunknak volt eleje, közepe és vége, és a pontatlan fogalmazás miatt nem kellett azon morfondíroznunk, mit is akart mondani egy túldimenzionált agyú emberke. És mindehhez nem kellett más, csupán annyi, hogy az író tisztában legyen a története súlyával. Hogy a mondandónak olyan formát válasszon, amely a legjobban támogatja a cselekményt.
      A forma egyszerű, de mesterien szolgálja a szereplők mozgatását, lelki rezdüléseinek érthetőségét. Az egy szálon futtatás, az egyenes vonalú építkezés több helyet biztosít a jellemábrázolásnak, és a környezeti leírásoknak. Mert ez a regény ezt igényli. A magasztosan tiszta tájleírásokat, a szereplők gondolatainak, érzelmeinek folyamatos közlését. Mert csak így érthetjük meg őket, így férkőzhet a szívünkhöz a művet átlengő felemelő hangulat, mely a könyv legnagyobb erénye.
      Néhány mondat a regény cselekményéről. Igyekszem nem árulkodni…
      Adott egy a Földtől húszezer fényévnyire lévő szuper kinézetű, csicsás bolygó, melyre sok ezer ember kíván áttelepülni. A levegője belélegezhető, vannak állatai és él rajta egy teljesen felfoghatatlan nép, a goruk. Kezdetben, feltérképezendő az idegen világot, csupán négy ember tartózkodik a golyóbison, akiket az anyagi lehetőségek hiánya miatt hosszú-hosszú évekig magukra hagynak. A két házaspár szorgalmasan kutakodik, próbálja minél jobban teljesíteni a feladatát. Nyugalomban élnek, szinte idilli paradicsom veszi őket körül, egy csendes, békés világ, mely semmiben sem hasonlít a zajos, idegborzoló Földhöz. Davidéknak idővel fiuk születik, és nagyon boldogok. A másik párt, de főként az asszonyt, állandó honvágy gyötri. Később sikerül is visszatérniük a Földre, magára hagyva Davidet a családjával. Az olvasó ezen a ponton egy pillanatra elmerenghet a honvágy mibenlétéről, melyre az író szerintem pontos, értelmes magyarázatot ad.
      A család édeni boldogságát szörnyű tragédia árnyékolja be. Meghal David felesége. A férfinak nem marad más életcélja, csupán a fia, Justin. Őt nevelgeti, pátyolgatja, imádja. A túláradó, a teljes békességben ragyogó szeretet kölcsönös. A fiú a csendben, a megszokásban, a szépségben, az ártatlanságban cseperedik gyerekfelnőtté. Saját világának tökéletes ismerőjévé válik, távol áll tőle minden emberi agresszivitás, csalárdság. Nem is találkozott ilyennel soha.
      És ekkor érkeznek meg a földi ezrek. A racionális, csak a célt szem előtt tartó vezetőjükkel együtt… Elkezdődik a sok lelki zivatarral fűszerezett kötélhúzás, melyben Justin a szeplőtlen szűziesség, David a két világ közt őrlődő közvetítő, a gyarmatosító csorda meg a cél szentesíti az eszközt magáénak valló földi mentalitás. És nem mellékesen még ott vannak a goruk, akik annyira mások, hogy egy indiános-lerohanós párhuzam cseppet sem állja meg a helyét az esetükben. Hogy miért nem, azt el kell olvasni.
      Ezután mindenki mindenkivel egyeztetni próbál /mert valójában senki sem gonosz/, és ez az érzelmek kavalkádját zúdítja az olvasóra. Talán itt fedezhető fel a jellemrajzok kevéske hibája, ami talán nem is hiba, inkább az író lelki beállítottsága. Biztosan van, akinek tetszik a túláradó érzelgősség, a hisztéria, a túlreagálás, a sok sírás-rívás. Még egyszer leszögezem, mindezeket nem rovom fel a regény hibájául. Nekem személy szerint soknak tűntek az apa és fia közti párbeszédek, cselekedetek során. Persze ki tudja, miként reagálna egy mindentől elzárt, békében nevelkedett gyerek, ha le akarnák rombolni valamennyi támpontját, erkölcsi normáját? De azért az apa, aki ismeri a Földet, talán több önuralmat gyakorolhatott volna. Meg olykor megvádolhatná önmagát is, hogy mivé nevelte a gyerekét…
      A fiúnak szánt erkölcsi okítások is közhelyesnek tűnnek olykor, de ezt tökéletesen igazolja Justin teljes tudatlansága az emberiség lelkiállapotáról.
      A könyv vége alaposan meglepett, de nagyon illett a regény hangulatához.
      Gépelési hibákat alig találtam a szövegben. Talán tíz, ha van benne. Az már kicsit bosszantóbb, hogy mindjárt az első sorban megijeszt bennünket egy névelő hiba. Stilisztikailag bántó volt a szemnek egy-két fogozás: ”Ketten fognak jönni?”, „Fogunk versenyezni?”. Tökéletesen elég lenne a Ketten jönnek?, Versenyzünk? forma. A harminchatodik oldalon meglepett egy hirtelen bevitt stílusidegen mondat: „Kirepült a géppel…” Mi magyarázza ezt a váratlanul hosszú ömlengést? Talán egy Proust kötetre tévedt írás közben az író tekintete? Más. Kérdés: „Miért pendelypüré a neve?”. A válasz szintén kérdés: „Mit miért?”. Ez kissé fura számomra. Aztán: „David a fürdőszoba felé menet válaszolt: – Egy dzsúszt készíts nekem! – mondta.” A válaszolt után a mondta felesleges. Stilisztikai döccenő. Van még az „Istenem, mennyire valóságosak!” mondat a tizedik oldalon. Ezt ki mondja? Az író közbeszól? Végül, de nem utolsósorban számomra eléggé idegesítő az állandó Davidozás, Justinozás a mondatok elején. Olyankor is, amikor átfogalmazással elkerülhető lenne. Mindez talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de a figyelembe vételük nagyon fontos. És biztosra veszem, csupán figyelmetlenségből maradtak a szövegben. Azonban éppen ilyen csekélységeken múlik egy mű szépirodalmivá válása.
      A könyv külalakjáért dicséret illeti a GFK sorozaton dolgozókat. Most eltaláltak szinte mindent. Lágy színek a borítón, megfelelő vastagságú lapok belül, és végre látható az oldalszámozás. Mintha egy régi Kozmosz Fantasztikus Könyvet olvastam volna! Ugyanezt tapasztaltam a Bioszféra lapozgatása közben is. Talán végre koncepcióváltás történt? Vállalják a vékonyabb könyvek kiadását is? Ezen túl nem kell restelkednem a sci-fihez nem értő komoly barátaim előtt a mesekönyv szintű színorgia miatt a könyvespolcomon?
      Végezetül nyugodtan kijelenthetem, hogy Szélesi Sándor jó regény írt. Buzgó olvasásra ajánlom mindenkinek, de főként azoknak, akiknek még számítanak valamit az emberi érzelmek.
F.Csóka Ferenc