Szathmári Sándor 1897-ben született Gyulán. Az első világégés nehéz évei alatt végezte el a Műegyetemet. Az akkoriban európai szemmel is „óriáscég” a MÁVAG berkeiben kezdte szakmai pályafutását alul fizetett, agyon dolgoztatott mérnökként. Soha nem volt az írói „céh” tagja, önmagára, mint gondolkodóra tekintett; írásai irodalmi álcába csomagolt eszmefuttatások, amiket gyakran hosszú évekig érlelt. 1935-ben írta meg remekművét a Kazohiniát, amit egyaránt elismeréssel fogadott Karinthy és Babits – a kor hazai fantasztikus irodalmának óriásai!!-, mégis csak nehezen, kerülőkkel jelenhetett meg, ám a várt „felszabadulás” sem hozott babérokat az írónak, a 48-as fordulat után a rendszerváltásig mindössze kétszer – 1957 és 1980 – adták ki, épp annyiszor ahány külföldi – angol és eszperantó nyelvű – kiadása volt…
A nagy mű okán sokan „egykönyves szerzőnek”, a hazai fiction „Madáchának” tartották. Ám írt jó néhány elbeszélést is, ami bármikor felveszi a versenyt korának hasonló stílusú alkotásaival!

A gépvilág első olvasatra Wells parafázis – a nagy angol író szereplőként is feltűnik benne. 1938-ból időgépével a távoli jövőbe, a „gépkorszakba” utazik. Visszafelé megáll 1964-ben, s a szerzőnek átadja azt a korongot – „ős-diszket” -, amire annak a különös futurisztikus időnek a históriáját rögzítette. A hosszú elbeszélés során kiderül, miként irtották ki a gondolkodó gépek előbb alkotóikat, majd minden szerves életet a Földről.  A száraz stílusú, ám bölcseleti mélységű írásból kiderül: az emberiség saját szűklátókörűségének, kapzsiságának áldozata lesz. A csattanó váratlan fordulatot hoz, a szupergépek – miután kiiktatták a szerves létezőket – önmagukat is fölöslegesnek tartva, megkezdik a „gépvilág” fokozatos „zsugorítását=leépítését”. Bolygónk „tisztára pucolva” magára marad…

Adalékok a kompofon történetéhez kitűnik mérnöki precizitással szerkesztett művek közül, kicsit csapongó stíljével, amit az erős szatirikus részletek „fűszereznek”. Az atomkatasztrófa után vagyunk, a civilizáció újból magához tért, ennek jele : vehemensen kezd kutatni múltja után… Nagyon hatásosak azok a szó-cikkek, amik az Atom előtti korból származó írásos és tárgyi relikviákat, próbálják a jövő emberei számára közérthetővé tenni. Hadd idézzek néhány példát: „A pápai tiaráról fényképeink vannak, de például a papi „cölibátusról” rajz sem maradt fenn.” „Épp úgy nem tudjuk hol lakott a pestisek néptörzse, akik többször betörtek Európába és nagy mészárlást vittek végbe a békés polgári lakosság közt.” „…a legtermékenyebb magyar írónak csak a vezeték nevét ismerjük: Ponyva… Csak annyit tudunk, hogy élete igen hosszú volt s hogy alkotásainak virágkora a huszadik század…”

A kitüntetés és a Kezdetben, rövid szatírák; az első egy „örök-háborúban” álló világról szól: maró gúnnyal, a másik a teremtés hét napját sajátos szemszögből – hidegháborús-stílusban – meséli el az Úr és az Ördög párviadalaként.

Bibliai témát dolgoz fel a nagyon szathmáris Káin és Ábel című írás. Atlantiszban játszódik a Hamis jós.

A Püthagorasz és Logosz fanyar lábjegyzetek a meg nem értett gondolkodó sorsáról, a bölcsességet nem értékelő, sőt lábbal tipró barbarizmusról. Előbbi Püthagorasz kálváriáját mondja el: miként vándorol az antikvitás fénykorában városállamról városállamra az „a négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet” felfedezett törvényével; ám egyik helyen a vallás-védők, másikban a hatalom csúcsán trónolók érdekeit sérti ez a természetből ellesett „tan”; a legmesszebb merészkedik – árulóként – a Perzsa udvarba is elmegy, ám ott sem fogadják jó szívvel. Legmegdöbbentőbb a szabad és demokrata Athén reakciója: mivel a „derékszögű háromszög befogóinak négyzete…” megcáfolhatatlan tény, ellenkezik az athéniak mindent megfelelő szkepszissel fogadó, szabadon bírálható tézisek gyűjteményéből álló bölcseleti felfogásával, onnan is távoznia kell…
A Logosz főhősei két Rómába hurcolt görög filozófus, párbeszédük magas röptű, lévén magasan képzett emberekről van szó, ám a novella végén kiderül: csak nyomorúságos, Hellászból elhurcolt rabszolgák, kiket a tanulatlan dák származású római hajcsár korbáccsal ösztökél gyorsabb munkára! Éles kontraszt a porbahullt régi magaskultúra és a felemelkedőben lévő új – félig még barbár – között!

A Babona és a Vincenzo című írások ugyanarról a tőről fakadnak. Az egyikben a kanonizált „tudományos elit”, a másikban a hatalom csúcsára jutott klérus fojtja el a haladó gondolatokat. Főhőseik első „ránézésre” Kolombusz és Galilei, ám újból elolvasva inkább azok a begyöpösödött, vagy nagyon is éles, de számító elmék, akik e két korát megelőző embert igyekeznek elhallgattatni. Az eddig felsorolt elbeszélések között ebben a kettőben érhető tetten leginkább Szathmári szépirodalmi tehetsége!
A „Babona” tudósainak érzékletes párbeszédeiben bebizonyítja, hogy Cristophoro mester miért nem járhatott az Indiákon! ( A „kihallgatása” során kiderül:az út során nem találkozott Hidrákkal, az elsüllyedt Atlantisz fölött sem hajóztak át, a tengeri kígyók és a Szküllák is elkerülték hajóikat; partra szállván nem akadtak rá sem a főnix, sem a griff-madár, sem az unikornis nyomaira…)
A „Vincenzo” főhőse nem Galilei – kitűnő írói fogás! -, igazából a címszereplő idősebb testvér, aki a profán politikai meggondolásból igyekszik meggyőzni öccsét az „eretnek” nézetei visszavonásáról. (Még ha éles elméjű emberként, meg is érti, sőt el is hiszi azokat…)
A mű végén Galilei halálos ágyánál ülve elmondja bíborosként mennyi mindent elért, de azt is bevallja: az testvérét tartja a kiválóbb embernek és az „áldását kéri”. „Én csak bíboros vagyok, de te szent vagy. Azok közül, akiket sose kanonizálnak, mert ők a legigazabbak, akiket tehát elfelejtenek.” Erre a megjegyzésre reagál Szathmári az elbeszélés utolsó soraival: „Pedig, ha pápa lett volna belőle, legalább a nevét följegyezte volna a történelem. Így azonban mit sem tud róla, hogy Galileinek lett volna egy Vincenzo nevű bátyja.”

A Dongók kirí a felsorolt novellák közül! A rovar-társadalom szatirikus megformálása észrevehetően a létező szocializmus, a szerző korának kritikája;ezért elmondhatni „unikális”  a „hívő” materialista, egykor nyíltan kommunista eszmékért lelkes író művei közt!

Szathmári Sándor baloldali gondolkodású emberként maradt tisztességes alkotó,becsületes mérnök ember, tán épp ezért: akkor sem élvezte a hatalom „kényeztetését”, amikor pedig „balra lobogott” minden zászló! ( Hasonlóan a szépirodalomból Sánta Ferenc vagy Mocsár Gábor említhető!)  Művei, hála az angol és eszperantó nyelvű kiadásoknak – Karinthyhez és Babitshoz hasonlóan –külföldön is elismertek, mint a magyar fantasztikus irodalom remekei.
Összegzésül álljanak itt Keresztury Dezső sorai a Kazohinia utószavából:”Gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él, egyaránt boldogtalanul és magárahagyatottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában.”