Egy író hattyúdala [1].
De biztosan nem annak szánta. Kissé hirtelen és korán halt meg, a valódi hattyúdal elmaradt, ezzel kell beérni. Azt írtam a blogon, az évtized legfontosabb könyve. Sajnos nem a legjobb. Egy átlagos Crichton írás, a valóságot és a fikciót összemosó dokumentumokkal és áldokumentumokkal, kiszámítható cselekménnyel, nem túlságosan kidolgozott, de kiválóan illusztrált jellemekkel, világos technológia-víziókkal és a tudományt a szokásos crichtoni szkeptikus/pesszimista megközelítésben bemutató háttérrel.

Nem a legjobb regénye, de – talán az életművében is – a legfontosabb. Arra próbál rámutatni – mint tulajdonképpen minden művében –, hogy a közvélemény által olyannyira hitelesnek tartott tudomány körül bajok vannak. És a bajok éppen a hitelesség és a megbízhatóság terén jelentkeznek, magyarán: a tudomány erkölcsi deficittől szenved. Megpróbálja meggyőzni az amerikai [2] olvasót arról, hogy a biotechnológiai ipar és kutatások törvényi háttere ködös, elavult – és veszélyes. Talán bízik abban, hogy olvasói között törvényhozók is akadnak, akik felfigyelnek a könyvben ad absurdum elvitt visszás helyzetekre, és lépéseket tesznek az ügyben. A kötet végi függelékben kísérletet tesz arra, hogy megmutassa azokat a jogi/szabályozási hibákat, melyek számlájára írható a kialakult/kialakulóban lévő, igen könnyen kaffkai szituációkat teremtő helyzet.

Mert valóban kaffkai szituációkba kerülnek a regény laza történetszálak mentén mozgó hősei: az emberek előbb a tőlük származó sejtvonalak fölött veszítik el minden jogukat, majd prédájává válnak az azt bitorló biotech cégnek, mivel az már a testükben lévő sejteket is magáénak tekinti; a molekuláris genetikus képtelen ráébredni, hogy egy ember-csimpánz transzgenikus lény apja; Gerald, az emberi transzgéneket hordozó afrikai szürkepapagáj [3] mindenkit őrületbe kerget közlékenységével és jágói intrikáival; úgynevezett génterápiás beavatkozások miatt hullanak a népek, mint a legyek; fejvadászok hajszolják az értékes genetikai anyagot hordozó egyéneket. És persze a szőkék kihalnak pár száz éven belül. Vagy nem? De a neandervölgyiek biztosan. Akik szőkék voltak. Vagy nem? A könyv erénye az a nem mindig finom, ironikus humor, amely Crichtonnál nagyon ritkán kerül ennyire előtérbe. Úgy teszik, az utolsó éveiben már-már monomániává vált tudománykritikáját ebben könyvben élte ki, és teljesen szabadjára engedte az iróniáját – bohóctréfára hajaznak a könyv egyes helyzetei, jelenetei, jelenségei, magukat komolyan vevő, szereptévesztett bohócokká egyes szereplői [4].

A jellemek kidolgozatlanok, első látásra klisészerűek, archetipikusak, azonban, aki a biotech iparban, kutatásban forog, az könnyedén és tucat számra megtalálja közvetlen környezetében valamennyi felsorakoztatott szereplőt (a hatalom- és pénzmániás, többszörös tolvaj intézetigazgatóját, a házastársa pénzén céget alapító, erkölcsi gátlásoktól teljesen mentes genetikust, a gazdái háta mögött kísérleti szereket szabadalmaztató beosztott kutatót, a saját génjeivel játszó tudóst, a saját eredményeit homályos ígéretek reményében zsarnoki és tolvaj főnökének adományozó doktoranduszt, a szabadalmi jogászt, a vállalati ügyvédet, etc.) – beleértve az áldozatokat is. Mert természetesen kiderül, hogy az áldozat tulajdonképpen csak egy bizonyos szituációban viseli az áldozat szerepét, egy másik helyzetben ugyanolyan gennyes alakként lép fel, amilyen gennyes alakok abúzolták előzőleg. Ebben a rendszerben az igazság teljesen relatív, a valóság képlékeny, a jó és a rossz összemosódik. A keserű gúny csúcsa, hogy az emberi génekkel felruházott állatok sokkal emberségesebben viselkednek, mint a regény szereplőinek többsége. Az csak a vájt fülűek számára lehet érdekes, hogy a filantróp szerepében tetszelgő főgonoszt Watsonnak hívják. Ma már köztudomású, hogy a DNS kettős spirál szerkezetének ún. felfedezői, az ezért Nobel díjjal jutalmazott Watson és Crick, tulajdonképpen ellopták a szerencsétlen sorsú Rosalind Franklin eredményeit, mielőtt a hölgynek esélye lett volna erdményeit és következtetéseit publikálni. Bizony, a tudomány ma egy makákószerű tolvajt ünnepel a DNS atyjaként. Hát nem ironikus és jellemző?

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv méltatlanul förtelmes fordítását, mely mind a magyar irodalmi nyelv, mind a magyar szakmai nyelv meggyalázása. A szöveggondozás rettenetes, hogy mennyire nem törődtek ezzel a könyvvel, mutatja, hogy a fülszövegen még munkacím olvasható: “Holnap”. Mindazonáltal a könyv szép borítót kapott. A kiadót pedig képtelen voltam megtalálni az interneten – csak nem?

Ez az a könyv, melyet melegen ajánlok eredetiben elolvasni, de inkább lebeszélek mindenkit, hogy erre gyatra magyar kiadásra költsön, hacsak nem fedezi fel a CBA bargain könyvállványán 399 forintért, mint én. Meg kell várni egy újabb fordítást, újabb kiadást.

Aquila Kiadó, 2007. Keményfedelű, 319 oldal. Nitkovszki Stanislaw fordítása.

Jegyzetek

[1] Kiadnak valami posztumusz karibi kalózos regényt. Nem hiszek benne.
[2] A jogi beágyazódottság egyelőre nem igazán jellemző az alsómerán gondolkodásra.
[3] Laktunk együtt egy példánnyal. Valóban félelmetesen okosak.
[4] Megengedi magának, hogy elégtételt vegyen a Félelemben egyik ledorongoló kritikusán, virtuózan alkalmazva a “kisfaszú szabályt“. Nem mondom, hogy erkölcsös tett volt, de mindenképpen mulatságos.