Ez egy igazán híres regény - és film. A legnehezebb olvasmányom volt, szinte minden percben a toll után kellett nyúlnom. Július végén merültem bele a történetbe, és most, januárban fejeztem be az utolsó oldalt.
_

A történet alapvető építkezési módszere a montázs. Romantikus, múltidéző, kardos-misztikus történet, fő szervező elve a rejtély, amely ugyan mindinkább kézzelfoghatóbbá válik, de sosem oldódik föl teljesen (ellentében pl. a Pörgés című regényben megalkotott rejtéllyel. A Pörgés viszont science fiction regény. Ott a magyarázat fontos.). Nézzük tehát, miből is épül fel.
_

1. Montázs: két idősík, múlt és jövő (itt: metaleptikus) metszete. Már rögtön a történet elején két idősíkkal találkozunk, a kettő valami módon értelmezi egymást, közös bennük a főszereplő. A történet legelején a régi események következményével szembesülünk először: azzal, hogy a Kurgan (McLeod ellenfele) a XVI. században elvétette a döntő csapást, és nem ölte meg Connert.

2. A rejtély nagyon izgalmas. Nincsenek megindokolva a dolgok, nincs leírva, miként lehet ott sok száz évvel később a stadionban McLeod (egy stadionbeli jelenettel nyit a regény), mi a Serkentés, és ki is lehet a titokzatos ellenfél. Ezek ismeretlen dolgok az olvasónak, s kiváncsisága folytán továbbolvasásra ösztönzik.
_

3. Stadionbeli arcok: az emberek mimikájának, grimaszainak, kinézetének premier plan megjelenítése és ütköztetése valami érzelemmel, összehasonlítva ezeket a gesztusokat a múlttal; ez nagyon összetett ellentétet képez, és irányítja is McLeod gondolatait. Voltaképp ez a legerősebb összekötő kapocs a múltbéli események megjelenítéséhez, nagyon szép.

4. Több szál fut párhuzamosan: McLeod (jelen - múlt); rendőrségi szál (nyomozás - Brenda); illetve a Kurgan (a főgonosz).

Megjelenik az olvasó előtt már ismert tényeknek a szereplők általi lassú felfedezésekből adódó esztétikai öröm, karonfogva valamiféle felsőbbrendűségi érzéssel, ami abból adódik, hogy a főszereplő, akinek a titkairól lassacskán lehullni látszik a lepel, valamiképp nem része a regényben ábrázolt, a sajátunkkal párhuzamba vont világnak. Tehát mintha a mi valós világunknál emelkedett volna magasabbra, s az olvasó, aki ezzel a magasabbrendűséggel azonosul, esztétikai élményben, örömben részesül.

5. A történetben - akár a képregények lapjain szereplő szuperhősöknél -, a főszereplő két síkban él: egy jelmezes síkban, ahol valódi önmaga, szupererővel; illetve egy “valódi” síkban, álarc nélkül, ahol (mégis) folyton játszania kell egy szerepet. A hegylakó történetében ez annyival árnyalódik, hogy a jelmezes szerep fő része évszázadokkal korábban, egy másik idősíkon bonyolódik, s csak kisebb részben jelmezes a jelenben. De aztán a maszk lehull, a lepel fellibben.

6. A Jó és a Rossz küzdelmének bemutatása bibliai (apokaliptikus) elem. Mint ilyen, nagyon erőteljes érzelmi töltéssel rendelkezik, egy évezredes kultúrális felfogás részét képezi, s éppen ezért a ma embere számárea is nagyon izgató. Az egész történetben végig ott lappang valamiféle feszültség, hogy a végső párviadalon, a Jó oldal (McLeood) veresége esetén a Kurgan véres tömeggyilkosságba sodorja a létező világot.

7. A rendőrség és a világi hatalom általában a főhős ellen dolgozik (Robotzsaru, Terminátor filmek, stb.) Ez sok esetben sablon. Ez segít megmutatni a főhős erejét és ügyességét, a vele való azonosulással az olvasó ezt az erőt önmagában érezheti, ami evolúciós szempontból túlélést segítő tényező (Freud és Darwin egy ilyen felismeréstől el lett volna ragadtatva).

8. A szerelmi szál összefonódik a krimivel, így az a krimiben érezhető életellenes fenyegetés romantizálódik, intim szinezettel bővül, míg a rózsaszín vonulat a krimi miatt további feszültséggel telítődik. Ismét kétféle síkon”izgulhat” tehát az olvasó.

9. Az első idősík (múlt) értelmezi, magyarázza a rejtélyt. A második sík (jelen) a lezárást, a rejtély megoldódását készíti elő, segíti. Az olvasó előtt egyszerre lepleződik le, illetve bonyolódik a cselekmény, és ez egy hihetetlenül összetett mozgást jelent. A múltbéli történések révén lepleződik le a legfőbb rejtély, kik is ezek az idegenek, mi ez a halhatatlanság, és bonyolódik a végső konfliktus, ami eldönti, mi lesz az emberiség sorsa, jutalom, vagy apokaliptikus rémálom egy őrült Kurgan vezetésével.

10. A tanítvány legyőzi mesterét… (McLeod Ramírezt). Sztereotípia. Mégis fontos része a történetnek, ez jelzi, hogy valóban ő a kiválasztott. Saját vélemény, hogy dramaturgiai szempontból sokat nyerne a történet, ha Ramírez mindvégig sokkal jobb lenne McLeodnál, és így is elbukna a Kurgan elleni küzdelemben. Onnantól fogva lenne igazán bizonyítva ennek a gonosz halhatatlannak az igazi ereje.

11. Mielőtt a két idősík a kardkovácsolásos jelenetben találkozik, egy nagyon hosszú, több jelenetből álló visszaemlékezésláncon megyünk át, amelynek célja, hogy ismerőssé tegye számunkra azokat a tájakhoz kapcsolódó élményeket, amelyeket az ismételt megpillantásakor a hegylakó megtapasztal - így részesei leszünk nosztalgiájának.

12. Jellemző a történetre olyan kérdések felvonultatása függő beszédben az egyik szereplőtől, amire az olvasó már tudja a választ. Jack Vance történeteit vizsgálva írtam hasonlóról.

13. Köríves szerkezet a szereplők és emlékezés viszonyában: megjelenik egy ismeretlen szereplő, nem tudjuk, ki ő. Majd tőle függetlenül megjelenik a főszereplő egy emléke. Az emlékben megjelenik az ismeretlen karakter. Majd az emléknek vége, visszatérünk a jelenbe, ahol ismét megjelenik a szereplő, ezúttal azonban már a főszereplő korábbi gondolataitól dimenzináltan (pl. Rachel).

14. Nincs felesleges karakter. Tehát még a Nash-t üldöző nyomozó is visszatér a cselekménybe, amikor Brenda segítséget kér tőle, és pont tőle, mivel régebbről ismeri. Nem vonódik be tehát egy újabb, ismeretlen, dimenzionálatlan fickó, hanem ez igenis egy szál: a régiekhez, az elején bemutatott figurákhoz csapódik vissza a történések sora, és általuk struktúrálódik tovább, egyre mélyebb összefonódást jelenítve meg.

15. Érdekes, de a zulu epizód, amikor a néger törzsek tönkreverik az angol hadsereget, ahogy az a valóságban is gyakorta megesett… szóval ez a filmből… valamiképp… kimaradt.

16. Kastagír epizód (Üvegtigris style)

A regény felépítésére jellemző az a fajta laza, emlékeken, montázson és anekdotákon alapuló szerkesztésmód, ami egyébként az Üvegtigris című filmnek is meghatározó stílusjegye. Epizódok követik egymást, gyakran jelentéktelen események visszaidézései, cselekvésekből fakadó jellemábrázolások és humor, hogy miként viselkednek ezek a halhatatlanok az emberekkel és egymással. Ezek a jelenetek szemlátomást nem viszik előrébb a cselekményt, nem szerves részei annak. Ez pikareszk-tulajdonság: cserélhetőnek és csaknem bárhová beilleszthetőnek tűnnek. Mégsincs teljesen így. a mozaikok okos adagolásából ugyanis összeáll két jellem portréja: egy jó emberé és egy rossz emberé. A rosszat a félelem hiánya, erőszak és roppant erő, szilárdásg és hatalom jellemzi, míg a “jó” karaktert, aki valahol ugyanolyan gyilkos, a humor, a szerelem, a jó társadalmi kapcsolatok, illetve sokszor (pl. Kastagír epizód) a hátrányos élethelyzet emelik a szimpatikus hős szerepkörébe. Éppen ezért ezeknek a töredékeknek cselekményformáló erejük van: megmutatják azokat a miérteket, amelyek okán a főszereplők úgy viselkednek (másokkal, egymással, a világgal) amiképp cselekednek. Gyakorta okozatai a jelenbeli történéseknek.

17. A mozaik ábrázolások erőteljesen dimenzionálnak, megmutatják a miérteket, de valójában azért túl sokkal nem viszik előbbre a cselekményt. Éppen ezért lehetőséget adnak az írói játékra is. A szerző a 25. fejezet közepén ugyanis behoz egy új mellékszereplőt (ahogy azt a nyomozóval korábban pl. nem tehette meg), és elindít ismét egy mozaiknak tűnő, de valójában azon jócskán túlnövő, különálló szálat. Funkciót kap minden, amikor az újonnan megismert vietnámi veterán belecsöppen egy kardpárbajba Kastagír és a Kurgan között. Az író e kívülálló szemszögéből mutatja be az utolsó előtti halálos párbajt, amit a rossz és a ‘kvázi jónak tekinthető’ Kastagír vív. Kastagír sorsának folytatását így montázs betétként szemlélhetjük, s halála, ammi Conner és a történet szempontjábóligen lényeges, belevész a sok kaleidoszkóp-részlet lényegtelen szemcséjébe, mintha csak azok egyike volna, ezáltal esztétikai hatóereje megnövekszik, ez ugyanis a “résszel az egészet” (pars pro toto) gondolatalakzata.

18. A ‘mozaik’-ban elkezdett cselekményszál tehát tovább fut, s rövidesen belőle lesz a központi (fő) szál.

19. Törvények. E történet feszültségének java része a titokból származik, ami a halhatatlanok létezését, kardpárbajait, és létük szabályait burkolja. Például, hogy miért nem szabad harcolniuk templomban, s mi történne, ha ezt megszegnék. Ki hozta ezeket a törvényeket? Ki az, aki felettük áll, mi az a Jutalom, mi is voltaképp a Serkentés, és ki az, aki adja? Nincs válasz. A második és harmadik rész (A Hegylakó című film folytatásairól van szó) ott rontotta el, hogy megpróbált racionális feleletet adni ezekre a misztikus, tehát adekvát okfejtést nem igénylő dolgokra.

20. A végső összecsapásnál végül összetalálkozik mindenki. Brenda, Kurgan, a nyomozó (Bedsoe), Conner. Még valamiképp Bedsoe is részt vesz az utolsó összecsapásban azzal, hogy üldöi McLeodot. Igazán sajnálatos, hogy az ügye (a Brenda iránt táplált szerelmét illetően) lezáratlan marad.

21. Végső kardpárbaj. A lényeg a narráción van, sokat beszél az író a szereplők érzéseiről, gondolatairól, de keveset szól a cselekedeteikről. Aztán a mozgalmas ütás-váltások (cselekedetek) kerülnek sorra, mégpedig úgy, hogy a hosszabb múlt idejű cselekményelbeszélés váltakozik a rövidebb (kurzív) jelen idejű, impressziószerű benyomásokkal (amiket akár a küzdők is érezhetnek, az ő szemszögükből is történhet). A kardpárbajt így legalább két nézőpontból szemléljük, s az egész szituáció sokkal dinamikusabbá változik.

22. És az író a kötet végén nem követi el azt a hibát, hogy elárulja, mi is volt az a rejtélyes jutalom, ami mindvégig a történések középpontjában állt, s jelentős része volt a feszültségkeltésben is. (Ahogy a Star Wars Episod I. behozta a midicloriánokat, vagy miket, és ezzel megölte az Erőt, vagy a Highlander II. behozta a sci-fi vonulatot, és megmagyarázta a halhatatlanságot, és hatalmasat bukott vele.) Garry Douglas csak egy érzésről beszél a történet végén, meghagyva ezzel az olvasónak a továbbgondolás lehetőségét, s ami még fontosabb: a fantasztikumot.