Nehéz összegereblyézni, ki mindenki és mi minden tatozik a magyar SF előzményei közé. Számos reformkori novellát lehetne ide sorolni - a világképük még nyomokban sem hasonlít a későbbi scifire. Akad már bennük "fiction", de nyomokban sem található "science".
Petőfi novellái kevéssé ismertek, az irodalomtörténeti művek kézlegyintéssel szokták magukat túltenni rajtuk.
Mikor máskor közöljük Petőfi novelláját, ha nem március tizenötödikén?
----------
Eredeti novella
1
- De hova?
- Pestre.
- Pestre?
- Igen.
- Mért épen...?
- Legbiztosabb.
- Jó.
- Korán...
- Kész leszek.
- Vigyázva...
- Ne félj.
- S el ne késsél...
- Nem.
- Isten veled, Anikóm!
- Jó éjt, Károly!
2
Szegény öreg Csornay András úr! ő oly diadallal mondja épen most a kaszinóban vele sakkozó tiszteletes úrnak a sakk-mattot, mintha tulajdonkép nem ő volna sakk-matt; mert hiszen Anikó az ő neje, és Károly unokaöccse.
3
Másnap az egész kisváros, melyben ezek történtek, mintha csak egy nyelv lett volna, Csornay Károly és Csornay Andrásné megszökéséről beszélt.
- Úgy kell a vén bolondnak, mért vett el oly szép fiatal lyányt.
- Hanem ez mégis túljár az eszemen; hiszen mód nélkül szerették egymást.
- Az igaz.
- Én csak a szegény öreget sajnálom; fogadni mernék, sírba viszi őt felesége utáni búja.
- Szegény öreg!
- Szegény Csornay András!
4
Míg a kisvárosban azon beszédek kerengtek, miknek rövid kivonatát közöltük, Károly Anikóval Pestre ért. Midőn kocsisok a fogadóba hajtott, épen akkor indult ki onnan egy más kocsi.
- Hah! - sikolta fel Anikó.
- Vakulj meg! - gondolá Károly, futó pillanatot vetve a kimenő kocsin ülőre, s mindketten öltönyeikbe burkolóztak, mennyire lehetett; mert azon kocsi a városukbeli boltost vitte.
- Nem ismert ránk - szólt nyugtatólag Károly, midőn a kibérelt szobába léptek -, különben köszönt volna.
- Hála istennek!
- És most az enyém vagy, Anikóm, enyém e szép barna haj, e szép piros ajk, e szép fekete szem, e szép fehér kebel...
- Tiéd vagyok, Károly!
S boldogok voltak, egy ideig. De az érzéki gyönyör csak mámor, melyből az ember kijózanodik, s midőn Károly és Anikó kijózanodtak, nagy szomorúsággal szólának.
- Teremtő isten! miből élünk? mindenből kifogytunk...
Nem értek rá tovább tanácskozni, mert az ajtón kopogás hallatszott, s utána egy ismeretlen úr lépe a terembe.
- Csornay Károly úrhoz van szerencsém? - kérdé az idegen.
Károly zavarodtan s némileg megijedve hallgatott, fölfedeztetés jutván eszébe.
- Ön hallgat - folytatá az idegen -, de meglepetése tanúsítja, hogy ön az, kit keresek; méltóztassék nevét e sorok alá írni. Így. Mához egy évre pontban ismét meg fogok itt jelenni. Ne feledje ön, mához egy évre. Ajánlom magamat.
A rejtélyes ismeretlen távozék.
Nehéz volna kitalálni: Károly- s Anikónak bámulata vagy öröme volt-e nagyobb? mert a papír, melyet az idegen odanyújta, egy összegről szóló nyugtatvány volt, mellyel a két szerető egy évig, bőven költve, beérhette; s ez összeget az idegen le is olvasta a nyugtatvány aláírása után.
- Megfoghatatlan! - kiálta föl Anikó, a pénzt szemlélve.
- Azaz nagyon is megfogható biz ez - felelt Károly, eltéve a szinte mannaként odahullott pénzt.
S ezentúl éltek még boldogabban, mint eddig, minthogy most már anyagi gondok nem háborgatták őket, s azon aggodalmok is szétoszlott, hogy a boltos által tán megismertettek, mert hisz ebben az esetben az öreg Csornay András rég rajtok üthetett volna.
- S egy év múlva - szóla Károly - ismét eljön az az idegen, hogy nyugtatványát aláírjam, s pénzét fölvegyem; nemde, azt mondá?
- Igen.
- Szívesen megteszem!
5
Csornay András nejének s unokaöccsének megszökése után nem telt bele fél év, hogy az öregúr házához egy ifjú érkezett. Arcán hosszas szenvedés s kétségbeesett elhatározottság kifejezése.
András úr nemrég jött haza a kaszinóból, s szomorú volt. Vagy még mindig felesége hűtlenségén szomorkodott, vagy azon, hogy ma a tiszteletes úr egymás után többször sakkmattolta... nem tudjuk.
Az ifjú ember belépe, az öreg elsápadva rogyott székére; amaz reszketve ragadá meg kezét, s esdeklő hangon szólt:
- Bátyám, édes jó bátyám (mert Károly volt az ifjú), mi áron nyerhetem meg bocsánatát? mindenre kész vagyok, mindenre...
- Hol van nő... őm... azaz...?
- Ő... ő... nincs itt...
Az öregúr nagyot lélegzett.
- Mindent elmondok - folytatá Károly -, s meglátja ön, inkább szánakozását érdemlem, mint bosszúját. Ó, én borzasztó sokat szenvedtem. Mennyországom ideje vajmi hamar lejárt, s jött a pokol örök kárhozatja, mert ön nejének arcán három angyal, de szívében háromszáz sátán lakik, ő az asszonyok legrettenetesbike. Tovább nem tűrhettem, megszöktem tőle...
- Szegény Károly öcsém, szívemből sajnállak; de te engem még inkább sajnálhatsz: téged csak fél évig, hanem engem egész éven át gyötört...
- Önt is?...
- Bámulsz, ugye? A világ a legboldogabb házaspárnak tarta bennünket; látott volna csak négyszemközt egymással!... emléke is borzaszt. Áldásom kísért szökéseden, mert te voltál legnagyobb jóltevőm az életben; s én jótéteményedet némileg meghálálni akarván, miután hollétedet megtudtam a boltos által, ki veletek találkozott, rendes jövedelmet határoztam számodra, melyet egy évre föl is vettél.
