Regisztráció

RSS:

Főoldal  Rólunk  Szolgáltatásaink  Írj nekünk

Cs. Szabó Sándor novellája: Átmeszelt ikonok

Getei Miklós (1915-1954) költő, kommunista ellenálló, partizán, 1948-tól népbiztos. Koncepciós per során ítélték kötél általi halálra, majd később posztumusz rehabilitálták. Nevéhez számos legendás történet fűződik, amit később a történészek...

                                    hu.wikipedia.org/getei_miklos
                                     
                                    
- A rohadt...

Az eltört kezű rendőrtől szerzett pisztolyt sikeresen nekicsaptam a sötétben valami fémcsőnek, az öblös dördülést csak az nem hallotta meg, aki nem akarta. Már nem foglalkoztam a rejtőzködéssel, felugrottam és átrohantam a félhomályos raktáron. Hátul bakancsok csattogását hallottam, kint egy kutya ugatott, a vékony ablakokon át bevillódzott a rendőrautók villogóinak kékes fénye. Ponyvával letakart ládák álltak egymásra tornyozva az egyik rozsdás fémoszlop mellett, beugrottam mögéjük, majd próbáltam úrrá lenni hevesen dobogó szívemen. Mi a jó franc folyik itt? Tegnap még Komszomol-báli díszvendégség, puszi a Kiváló úttörő címet kapott kislánytól, vörös virágcsokrok, díszebéd a tanácsházán, jó erős vodka és hozzá hazai töltött káposzta, ma meg a fakabátok vadásznak rám?

A Forradalom sose ér véget?

Óvatosan kidugtam a pisztoly csövét a ládák oldalán, majd kilestem. Egyelőre semmi, a súlyos léptek hangja is elhalt. Vagy csak lapulnak valahol? Talán tárgyalni kellene velük. Elvégre nem szolgálhatják tudatosan azt, aki őket, a nép tagjait az én elfogásomra küldi. Az örök lemez, kijátszani egymás ellen az osztályokat és uralkodni rajtuk.

- Kurva pékek! - morogta valaki a ponyva alól a fülembe.

A pisztolyt a gyanús kitüremkedéshez nyomtam, szinte beleszédültem, ahogy újra elöntött az adrenalin. A gyanúsan kemény felületnek nekiszorult a korábbi lövésektől még meleg cső, a ponyva ráfeszült az alatta dudorodó fejformára. Mögötte egy kéz bukkant elő, piszkos körmein vastag arany pecsétgyűrű csillant.

- Ne mozdulj! - suttogtam. - Getei Miklós vagyok, ha nem adsz rá okot, nem esik bántódásod!

A ponyva alatt lapuló alak köhécselve felnevetett.

- Beszarás - közölte. - Újabban már humorérzéket is osztanak nektek? Amúgy meg nézz le, haver!

Önkéntelenül is így tettem, s rá kellett jönnöm, hogy míg a pecsétgyűrűs kezével elvonta a figyelmemet, a másikkal a bordáimnak szegezett egy gonosz kinézetű, matt fekete pisztolyt.

- Ha meg is lő, még lesz annyi időm, hogy szétloccsantsam a fejét - közöltem vele, igyekeztem nyugodt, határozott hangon beszélni.

- Túsznak kellesz - közölte vele a ponyva alatt rejtőző alak. - Lemásznék innen.

- Ne mozdulj! - figyelmeztettem.

- Felőlem fogd rám a stukkert, de akkor is lemászok. Baromi kényelmetlen.

A rendőröknek továbbra is semmi nyoma. Bonyolult, lassú, kimért mozdulatokkal végzett táncba kezdtük, aminek a nyomán ellenfelemnek először csak kopott bőrcipős lába bukkant elő a ponyva alól, majd foltozott szövetnadrágja, derekán átfogó régi, katonai bőrszíja, koszos inge, majd kidagadó erekkel borított nyaka, végül pedig a fejem.

Döbbentem meredtünk egymásra. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy majdnem meghúztam a ravaszt.

- Ez meg mi? - hörögte. Az ő pisztolya is megremegett. Ekkor már leesett, hogy a hangja is ismerős volt. Nem olyan, mint az enyém, de hát az ember a saját hangját másképp hallja.

- Ezt én is kérdezhetném - mondtam.

- Ki a franc vagy?

- Már mondtam. Getei Miklós népbiztos.

- Én vagyok Getei népbiztos - közölte elszántan.

- Miféle trükk akar ez lenni?

- A számból vetted ki a szót.

Akkor tegeződjünk.

Nagyon nem tudtunk összebarátkozni, mert végül csak összegyűjtötték a bátorságot a rendőrök és behajítottak egy kézigránátot a raktárba. Az ismerős puffanásra egymásra néztük, majd szinte egyszerre vetettük magunkat a földre.

A robbanás több oszloppal odább pukkant el és az a néhány repesz, ami elért idáig, ártalmatlanul szállt el a fejünk felett. Viszont a detonáció utáni néma másodpercekben tucatnyi kék ruhás alak ugrott be a raktárhelyiségbe, mintha géppisztolyok is lettek volna náluk. Erősítést is kaptak?

De hogy kerülök Én a képbe?

- Szóval nem zsernyák vagy - lesett ki a ládák résein az arcomat viselő alak.

- Népbiztos vagyok, az iskolákat felügyelem. Az ifjúság nevelését.

- Ja - hümmögte, majd ellenőrizte a pisztolya tárát. - Naponta másik kiscsaj lehet meghúzni, jó meló.

- Ne legyél közönséges! - ráncoltam mérgesen a homlokom.

- Előttem nem kell megjátszani a dolgot - vigyorgott vissza rám, majd a zsebéből egy tartalék tárat ráncigált elő. - Tudom én, hogy megy ez. Nincs is jobb annál. Ha meg a szülő pofázik, csak egy telefon, azt éjjel becsengetnek hozzá megbeszélni a dolgokat.

- Ez egy aljas rágalom.

- Ha te mondod, népbiztoskám.

Összeszűkült a szemem a felismeréstől.

- Miattad van ez az egész! - mondtam remegő hangon. - Kihasználtad, hogy hasonlítasz rám, bemocskoltad a nevem és ezért adtak ki ellenem elfogatóparancsot!

- Te hülye vagy - cserélte ki a tárat. - Még hogy kiadom magam... Ha nem lennének itt a pékek, kiverném az összes fogad érte. - Újra kilesett. - Oké, a túszságot felejtsük el. Úgy néztem, azt a törött ablakot nem őrzik. Három lövés, hogy elbújjanak, aztán ott ki. Megvan?

Felmértem a terepet. Ésszerű javaslat. Furcsa, hogy nem nekem jutott eszembe.

- Megvan.

- Akkor rajta!

Az elkötött rendőrautóval egy erdészeti útra lefordulva ráztuk le az üldözőinket. Ő vezetett, nagyon is jól, majdnem olyan jól, mintha én vezettem volna. A sötétben megbúvó bokrokra már én mutattam rá, de maga a mozdulat is elég volt, bólintott, majd durván a sűrű ágak köré farolt. Nagy nehezen kikászálódtunk a kocsiból, majd letörtünk, vágtunk pár ágat, hogy még jobban elrejtsük a járművet. Mint a régi szép időkben, amikor a motoros német járőrök és az fent köröző Storchok elől kellett folyton bujkálni. A mozdulataiból láttam, hogy ő sem ma kezdte a szakmát.

- Ellenállás? - kérdeztem.

- Ne röhögtess - mordult rám. Ruhája ujjában megtörölte a kését és elrakta, majd elővette a pisztolyát. - Honnan a fenéből szalajtottak?

- Mint már mondtam, Getei...

- Ezt már hallottam - torkollt le. - Először azt hittem, a kémelhárítástól vagy, átszabták az arcod, hogy olyan legyél, mint én, de az teljesen értelmetlen lenne, nagyon jól tudják, hogy úgysincs semmi, amit kiszedhetnél belőlem. Azt majd nektek kell kitalálnotok.

- Nekem nem szabták át semmimet - nyúltam én is a rendőrtől elvett fegyverért. Talán még rejtőzött benne két töltény, de egy biztosan. - Ha jól értem, arra céloztál, mintha nem lennék az, akinek mondom magam?

- Ez aztán a felfogóképesség - gúnyolódott. - Még szép, hogy arra. Ugyanis én vagyok Getei. Akit most szépen be akartok húzni a csőbe és rákenni a saját saratokat.

- Engem is el akartak fogni - emlékeztettem.

- Nagy cucc, mi is használtuk ezt a trükköt párszor. A Börzsönyben, amikor eljátszottuk, hogy árulásért fel akarunk akasztani egy falusit, a hülye honvédek meg megmentették, aztán megszerezte tőlük a teherautót tele lőszerrel.

- Ezt mi csináltuk - közöltem vele. - A Kálmánnak már a nyakán volt a kötél, mire végre befutottak érte.

- A Karcosnak.

- A Karcos Kálmánnak - bólintottam. - Nagyon felkészültél.

- Én találtam ki a cselt.

- Egy frászt.

Kezdett egyre zavaróbb lenni a dolog. Legszívesebben otthagytam volna a sötét erdő közepén, ha meg nagyon nem hagy békén, akár meg is lőttem volna, de volt valami nyugtalanító a személyében. Nem csak az, hogy amit eddig láttam belőle, az teljes mértékben úgy nézett ki, mint én, talán csak a szeme csillogott sunyin, de a mozdulatai, az ötletei, és most az emlékei is... A kémelhárítás vagy valamelyik másik állami (vagy akár külföldi, imperialista) operatív szerv lehetősége bennem is felmerült, de tényleg nem lenne semmi értelme. Valami miatt bűnbakot akarnak kreálni belőle, a forradalom felfalja a gyermekét, de miért kellene ehhez egy tökéletes másolatot bevetni?

A távolban fény villant. Ösztönösen leguggoltunk, majd szinte egyszerre jöttünk rá arra, hogy nem keresőfényszóró, hanem csak ablakon kivilágító lámpa. Itt egy ház a közelben, és lehet, hogy észrevettek minket.

Meg sem beszéltünk, mindketten elindultunk a fény irányába.

A házban lakó öreg nyilvánvaló, hogy nem volt teljesen komplett, de ezért még nem kellett volna hasba lőni, amikor elkezdett rikácsolni.

- Vágd el a torkát, akkor többet segítesz neki - hallottam a hátam mögül, miközben próbáltam az erőtlenül hörgő öreg sebét, amiből bőségesen ömlött a sűrű, sötét vér. - Ennek már úgyis annyi.

Lenyeltem, amit legszívesebben mondtam volna neki. Végre sikerült valamennyire elállítani a vérzést, óvatosan feltámasztottam az ernyedt testet, letöröltem a száján kibuggyanó vért. Már nem volt magánál.

- A francnak kell lövöldöznöd össze-vissza! - mordultam végre rá az ablakok elsötétítésével foglalatoskodó alakra.

- Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kockáztassunk - vont vállat. - Láttál telefonvezetéket?

- Nem. Csak a villanyt.

- Miközben összemocskoltad magad, kicsit körbenéztem - húzta be az utolsó függönyt is pár perccel később. - Nincs itt senki más, de van valami, amit látnod kellene.

Vettem egy utolsó pillantást a haldokló öreg sápadt, papírszerű arcára, majd megtapogattam a pisztolyom a zsebemben és követtem. A ház valamikor erdészház lehetett, de most semmi sem utalt arra, hogy a gazdája ilyesmivel foglalkozna. A szobában felfigyeltem egy bekeretezett versre, ami a falon lógott. Az egyik versem volt az, díszes, cirkalmas betűkkel leírva, a Vörös hajnal a szürke fák között.  A háttérben halvány vörös csillag, furcsa, nyúlánk szárakkal. A polcokon szokatlan formájú használtai tárgyak sorakoztak.

- Te nem émelyegtél, amikor beléptünk a házba? - kérdezte.

- A lövésed előtt vagy után? Mert utána felfordult tőled a gyomrom.

- Nagyon elmés. Az szerinted mi?

A dohányzóasztalon egy csomag nyugati cigaretta mellett egy tenyér nagyságú, karcsú, gombokkal és egy nagy, sima felülettel ékesített készülék feküdt. A gombokon számok és apró betűk, a sima felület fölött pár betű, NOKI, az utolsó már lekopott, talán A vagy N. Felvettem.

- Fogalmam sincs.

- Imperialista kém lehet az öreg - vette át a készüléket. - Tessék, angol szöveg a hátulján. Van még problémád azzal, hogy lelőttem?

- Akkor még semmi sem tudtál róla.

- Inkább haljon meg száz ártatlan, mint hogy egy bűnös megmeneküljön.

- Ez csak nagyon nehéz időkre igaz - jegyeztem meg.

- Nagyon nehéz időket élünk.

Egy kis szobába nyitott be, ahol könyvespolcok, egy vitrin, mellette egy íróasztal állt, az íróasztalon egy olyan lámpa égett, amihez nem vezetett zsinór, csak a tetejét tartó két kihúzható fémpálcika, rendes égő sem volt benne, csak egy kis üvegfiolaszerűség, mégis nagyobb fényt adott, mint bármelyik asztali lámpa, amit eddig láttam. Az asztalon pedig egy könyv, rajta az én képemmel.

Illetve az övével, rá sokkal jobban hasonlított. Ráadásul színesben.

Az igazi Getei, állt rajta nagy, vörös betűkkel. Valamilyen testvérek voltak a kiadói, a borító csillogásától nem láttam rendesen. A cím alatt egy stilizált vérfolt, ami első pillantásra mintha egy vörös csillagot formázott volna.

- Na? - nézett rám kérdőn.

- Ez meg mi?

- Azt hittem, te tudni fogod. Elvégre te vagy az igazi.

Közelebb léptem, felemeltem a könyvet. Beleolvastam az ajánlóba.

- Melyik cenzor engedte át ezt a hazugságot? - dobtam vissza undorodva.

- A megfogalmazás tényleg elég durva - vont vállat. - De nyilván már ezzel is a pert készítik elő. Nem bánom. Valakinek meg kellett tenni. Inkább száz ártatlan...

- Egy ártatlan is sok!

- Egy bűnös meg még több, ha megmarad. A vitrint még meg sem nézted.

Felkapcsolta a nagylámpát. Az üveges szekrényben képek, kisplasztikák, érmek, igazolványok sorakoztak. Középen egy vastag, fekete vonal választotta ketté, érdekes módon a bal oldalon lévő képek inkább rám hasonlítottak, jó pár kitüntetésem másolata is itt hevert, pár levelem, amit még az Ellenállás ideje alatt küldtem ki az alám tartozó sejteknek, érdekes módon megsárgult, alig pár éves újságkivágások engem méltató riportokkal, illetve két vörös vászonba kötött verseskötetem. A Vörössel tedd patyolattá a fehért című az első oldalán nyitva, ahol a fakó lapon fakó tintával állt a dedikálásom, valami Kovács elvtársnak.

A fekete vonal ('89, belehímezve arannyal) túloldalán pedig ő volt, a sunyi tekintetével, az "Inkább"-os mondásának vastag betűs idézésével, fekete-fehér fotókkal, ahol akasztások mellett pózolt, egy megfeketedett, tár nélküli pisztoly, mellette egy kép, ahol épp tarkón készül lőni vele egy megkötözött, térdelő embert.

- Szép kis gyűjtemény, mi? - lépett ő is közelebb. Az üvegben visszatükröződött az arca, szinte egybeolvadt azzal, ami odabent volt róla. Rólunk? Felőle nézve az én arcom is ugyanígy tükröződhetett. - De a falinaptár a legjobb.

Valóban, a vitrin melletti naptáron egy huszonegyedik század eleji évszám szerepelt.

- Ez nem kém, hanem egy őrült - állapítottam meg.

- Vagy egy őrült kém. Tartsd nyitva a szemed, pisálnom kell egyet.

Ráérős léptekkel kisétált a szobából. Egy darabig még bámultam a vitrint, majd az íróasztalhoz léptem. Sehogy sem akart összeállni a kép. Mi ez? Ennyire értelmetlenül még az állambiztonságiak se csinálják a dolgaikat. És ez a könyv... Meg a többi... A könyvespolcot gyorsan átfutva szinte mindegyik kötet olyan kiadási dátumot viselt magán, ami lehetetlenség. Ráadásul cenzor sehol.

Valami hangot hallottam kintről. Pisztollyal a kézben kisiettem és az öreget a padlóra dőlve találtam. A hasára tett kötés újra átvérzett, de mikor a nyakához nyúltam, nem tudtam kitapintani a pulzusát. Igaza volt, ha átvágtam volna a torkát, kevesebb szenvedést okozok neki. Bárki is legyen ez az ember.

Ha létezik egyáltalán.

És ha a vécén ülő alak létezik egyáltalán.

Mert ha létezik, akkor egy szörnyeteg. Hiába viseli az arcomat. És orozza el az emlékeimet.

- Hol vagy? - kiáltottam hangosan.

- Hol lennék? - jött válaszul egy fojtott hang. - Annyira guszta ez a klotyó, hogy muszáj rendesen felavatnom.

Követtem a hangot. A vécé ajtaján kis réztábla egy pisilő kisfiúval. Mint a burzsujoknál. A villanykapcsoló anyaga is olyan finom műanyag, amilyet még sohasem láttam, fölötte díszes falikaros lámpa.

- Nekem is kéne - szóltam be.

- Várd ki a sorod, nem szeretem az ilyesmit elkapkodni.

Hát ne is. Zsebemből előveszem a rendőrautóban talált kézigránátot. (Mit keres a rendőrautóban egy rekesz kézigránát? Lehet, hogy igazából nem is rendőröket eresztettek ránk? Ránk??) Madzag mindig van nálam az Ellenállás óta. Kibiztosítom, majd madzaggal leszorítom a kart, könnyen oldódó csomóval rögzítem, a madzag egyik végét a kilincsre, másik végét a falikaros lámpára, hogy a kézigránát végül a nyakam magasságába kerüljön. Ne kapkodd el, mert többet nem pisálsz, maximum egy utolsó nagyot. Vetek még egy utolsó pillantást a művemre, majd megragadom a pisztolyomat és óvatosan kilopódzom a házból.

A kapuhoz érve most már én is érzem az émelygést. Meg kell kapaszkodnom a legközelebbi fában, mintha kívülről látnám magam, mintha kettéhasadnék és csak a gyomromban kavargó gyötrelem tartana össze. Zsebre vágom a pisztolyt, nehogy kiessen a kezemből. Várok egy kicsit, de nem nagyon javulok, csak akkor, amikor négykézláb görnyedve távolabb mászok a háztól. Végre fel tudok egyenesedni.

Hirtelen fényszóró villan rám, az úton egy terepjáró áll, mellette katonák.

- Ne mozduljon!

Megdermedek, majd felemelem a kezem. A hátam mögött fojtott robbanás hallatszik, mintha nagyon-nagyon távolról jönne. A katonáknak a szeme sem rezzen.

A fénykörből egy bőrkabátos alak lép mellém, kezében pisztoly.

- Getei Miklós? - kérdezi.

- Az vagyok - felelem feltartott kézzel.

- A nép nevében letartóztatom hazaárulás vádjával!

- A kommunista nép költője vagyok - felelem. - Népbiztos. A néptől nekem nincs félnivalóm.

- Hát majd lesz - mér végig gúnyosan, majd leereszti a pisztolyt és int a katonáknak, hogy vigyenek el.

2008.10.18