Csóka Ferenc beszámolója
A főszereplők
Antal József, Markovics Botond (Brandon Hackett), László Zoltán, Szélesi Sándor (Anthony Sheenard)
Azokban az alamuszi, csikorgó logikátlanságokkal átitatott időkben, amikor az esti sötétségben, lakótelepi házunk mögött a fűben hanyatt fekve, kis kölökként és tátott szájjal lestem a nyári csillagképeket, el nem hittem volna senkinek, hogy egyszer eljönnek hozzám az égi lények. Hogy engem, az itt felejtett árvát, meglátogat a saját bolygóm népe.
Voltak idők, amikor évente csupán kétszer mehettünk Magyarországra… Hogy dobogott a szívem, amikor az idiótán zord képű határőröket túlélve megpillantottam az első magyar feliratokat. Azt a szívmelengető érzést nem lehet leírni. Nem várost nézni mentünk. Győrből például csak az antikváriumokat és a könyvesboltokat ismertem. Hányszor késtük le a buszt a feleségemmel, és hányszor gyalogoltunk esőben a határig, csak a kezünkben szorongatott, könyvekkel teli reklámszatyor tartotta bennünk a lelket. Alig érdekelt a korrupt, olvasáshoz alig értő, hatvan IQ-s vadbarmok akadékoskodása. Elképzelhetitek, hogy néztek ki, amikor a Nyugat bekötött példányait lapozgatták, hogy nem műkincs-e. Gyanús volt nekik a farmeres, hosszú hajú rockzenész a könyvekkel.
Életem legboldogabb napjai voltak azok /remélem, a feleségem most nem figyel ide/, amikor Bődők Zsiga csillagász -és íróbarátommal kétszer is végigjártuk a magyarországi csillagvizsgálókat. Megismerhettem például Zombori Ottót és Lukács Bélát, aki, ha sört iszik, még jobban kancsalít. Azóta szinte mindenkit utamba sodort az élet. Beszélgettem tudósokkal, politikusokkal és csaknem valamennyi magyar íróval. De a saját bolygóm népe csak mostanában jött el hozzám.
Jól emlékszem arra a napra, amikor a Solarián első ízben jelent meg a Szenk nicknév. Nagyon ki voltam már éhezve a sci-fis barátokra. Ki hitte volna, hogy ez a regisztráció ide vezet!
Kezdetben kicsit ijedeztem, hogy nem veszélyezteti-e épülgető szépírói világomat az „ufósok kergesége”. De fontosabb volt számomra a jövő. Az ember jövője. Szépíróként ezerszer lelkizhetsz, leírhatsz ezer történetet a nagymamáról, de az unokák baján nem segítesz vele.
A Solarián barátokra leltem. Együtt gondolkodókra. És sci-fi írókra. A saját bolygóm népére. Akiket el akartam hívni magamhoz, magunkhoz. Hogy megmutassam mindenkinek: léteznek! Hogy igazoljam saját létem értelmét.
Így teljesüljön minden vágyam!
Felvetésemre azonnal rábólintottak valamennyien. Egy kicsit idegeskedtem, mit szól majd mindehhez a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. És lőn csoda! Elsőre igent mondtak. Még lelkesedtek is.
Kiválasztottuk az időpontot, egyeztettünk. Bólogatott mindenki rendesen. Hurré! Egy kicsit ugyan beijedtem, amikor Botond azt írta egy-két nappal az esemény előtt, hogy még nem tudják, mivel jönnek, de sietve megnyugtatott, hogy az írók ilyenek. Akkor lépnek a tettek mezejére, amikor már más választásuk nem marad. Szívem dobogása nyomban normálisra váltott, mert ismerem magamat.
Autóval jövés lett a vége. Megbeszéltük az útirányt, a feltétlenül szükséges indulási időpontot, és azt, hogy hol várom őket. A találkozás valóban maffiózósra sikeredett kissé, a benyomást csak erősítette az út mentén álló sötét üvegű böhömnagy Leganzánk. Kézfogás a kalapos Józsival, felkérés, hogy kövessenek. Ölelkezni ráérünk később is.
Sokat gondolkodtam azon, hova szállásoljam el becses vendégeimet, hogy meg legyen a lelki békéjük, meg a nekik kijáró szint is. A Plauter Kúriára esett a választásom, mely a város szélén áll a saját kis békéjében, és szamárnyerítésen kívül más hangot nem hallani a környéken. Rendeltem vacsorát is, mert a szerdahelyi kaja még messze volt. És igazam lett. Valóban ki voltak éhezve szegénykéim.
Közben néztem az órát, hogy el ne késsünk. Kint két kocsi várt ránk, a fiam és a barátja ült a volánnál, hogy mi nyugisan vedelhessünk. Mindketten gyúrnak rendesen, testőrnek is beválnának. Sose tudja az ember.
Mondtam nekik, hogy tartani kell az időpontokat. Annyira tartották, hogy a kocsisort kikerülve áthajtottak a piros vasúti fénysorompón. Mentségükre legyen mondva, azért azt tudták, hogy rossz a lámpa. De ettől mi még majd a gatyánkba…
Időben érkeztünk, kézfogás Hodossy Gyulával, a Szmít elnökével, Nagy Erikával, a titkárral. Közben megtudtam, hogy a meghirdetett srác helyett H. Nagy Péter lesz a moderátor. Cseppet sem idegeskedtem, mert ismerem őt. A sci-fi egyik legnagyobb tudora összmagyar szinten. Sárdy Margit óráit látogatta, egyetemi tanár.
H. Nagy Péter
És valóban! Néhányszor nagyon büszke voltam rá. Hihetetlenül felkészült volt. Csak úgy spontán. Pontosan tudta, kikkel beszél, elsorolta az életművüket, tudott a SF szakosztályról, ismerte a zsáner meghatározásait. Én is feltettem néhány személyes kérdést, olyanokat, amelyekről csak én tudhattam. Elégedett voltam mindennel. Talán egy kicsivel többen lehettek volna… Ugyanis minden létező helyen reklámoztuk az estet. Szerencsére a vendégeink megnyugtattak: a világ minden táján ennyien lennének. Több embert nem érdekel a si-fi.
Az idő úgy elszállt, hogy na! A négy írót szinte erőszakkal kellett a vacsoraasztalhoz kényszeríteni. Nem akarták abbahagyni a szövegelést!
Bor, koccintás a Józsi szülinapja ürügyén, és húzás Megyerre, mert jobb szeretem a bennem bízó embereket hazai pályán látni. Azt tudtam, hogy jó nagyot szeretnék dorbézolni velük, és úgy, hogy ne köszöngessenek állandóan rám az ismerőseim, és ne kelljen mindenkinek elmondani, hogy mi is van itt tulajdonképpen. Ezért hívtam fel régi zenészbarátomat, Big Man Róbit, hogy nyissa már ki a kedvünkért a Pubját. Nem csak kinyitotta, de maga szolgált ki bennünket reggelig. Köszönet érte!
Szó esett ott mindenről. Szorgalmasan cserélgettük az eszmét, az üvegeket meg a poharakat. Nagy kár, hogy szegény Botondnak a másnapi vezetés miatt vissza kellett fognia magát. Mi, a Róbival, a feleségemmel meg a fiammal elnyivákoltuk minden külországba szakadt bánatunkat. Milyen jó volt látni, ahogy sajnálnak! Hehe! Nagyon szép éjszaka volt. Csupán az vetett véget neki hajnali öt körül, hogy Big Mannak mennie kellett az iskolába tízórait árulni a gyerekeknek.
Másnap tíz után robogtunk ki a kúriába, hogy kialhassák magukat az író urak. Azonban a galád banda akkorra már meg is reggelizett. Húzás a termálfürdőbe. Reméltem, gyerekkori barátom, az igazgató, nem feledkezett meg a híres íródelegációról. Csak szólt az őröknek, hogy jövünk! Megtette.
Sörözés, fagyizás, Szélesi fürdés. Más nem volt hajlandó vízbe menni. Persze ez így nem igaz… A fiam feláldozta magát Sanyinak, hogy mégse úszkáljon egyedül a medencében. Meg jó néhányszor le is csúszott vele a csúszdán. Reméltem, nem áll ki valami szög abból a vacakból. Le is szerettem volna fényképezni őket, de olyan hirtelen jelentek meg a csúszda végén, hogy ijedtemben kikapcsoltam a gépet.
Szélesi - megfürödve
Ezután meglestük a Mátyás fát. A fáma szerint oda kötötte ki dicső királyunk a lovát. Mert a környéken volt a vadaskertje. A Józsi szerint az a tölgyfa csupán százötven éves lehet. Na és? Ekkora király nem utazhatott időgéppel, a lovával együtt? Ezt egy sci-fisnek kell bizonygatni?
Vissza a kúriába, ebéd, kijelentkezés, a Billában sörvevés, ölelkezés, a városból kivezetés, integetés és nagy-nagy sóhaj. Ennél jobban nem sikerülhetett volna a dolog!
Köszönöm nektek, saját bolygóm népe! Nem ez volt az utolsó találkozásunk!
