László a művelődési ház előtt ült egy padon, és bámulta a nyüzsgő salgótarjáni utcákat. Minden olyan békésnek tűnt. A biotársasházak fűvel borított tetején ezernyi virág nyílt, a múltat csak néhány műemlékké nyilvánított szocreál épület őrizte. A Fő téren gyerekek göllereztek, tehették, hiszen a Hungarocon idejére kitiltották a belvárosból a légpárnás autókat. Mi lesz itt vajon egy óra múlva? Ha valóban diktatúrában élnek, akkor a hatalom lépni fog, lépnie kell.

László félt. Hiába tudta, hogy irracionális. Ez csak egy előadás, semmi több.

Harminc éven át, minden nyáron tartott a sci-fi kedvelő rétegnek egy társadalmi gondolatébresztőt, és idén megint az Utópia témát vette elő, mint hajdan az első szereplésekor. Talán az életnek is van keretes szerkezete.

Anikó jött ki a művelődési házból. Könnyed léptein nem látszott a kor, a sejtregenerációs program segített kijátszani a halált. Ők nem pénzzel kerültek be – az sose volt, – hanem a Nagy Ember jogán. Háromezer szavazat kellett ehhez, és László mélységesen megdöbbent, mikor a diákjai az első szívinfarktus után szervezkedni kezdtek; és meghatódott, mikor mindezt Anikóra is kiterjesztették. Tudták, nem élné túl a felesége halálát.

Anikót megállították a művelődési ház előtt váró fiatalok. Sokan reménykedtek, hogy be tudnak jutni a Hungarocon előadásaira. Csak hetven részvevő kapott lehetőséget, így megmaradt a rendezvény hajdani bensőséges hangulata. Mióta az egyik japán származású szervező beházasodott a Google-maffiába, azóta egy ország követte nyomon az élő közvetítést és a Zsoldos-díj kiosztását.

László felállt a padról, és kiszabadította Anikót a lelkes sci-fi rajongók gyűrűjéből. Ahogy befelé tartottak, egymáshoz simultak. Nem kellettek a szavak, Anikó tudta mire készül, mégis mellette volt, történjen bármi.

A teremben már csak rá vártak. Számos író, szerkesztő, blogger… legtöbben ugyanúgy hamuszürke bőrű örökifjakká váltak. Talán az írók a legkönnyebben; a hétkötetes művek ötödik része táján az olvasók már biztosra akartak menni.

Ildikó, a mosolygós elnökasszony felkonferálta az előadást, aztán átadta a helyet, és leült a kék lufik mellé, szórakozottan babrálva a madzagokat.

László habozott, majd a kétségbeesett tizenéves fiúkra gondolt. A zavart rémületre, ahogy eldadogták neki, a tanárnak, azt, amit a szüleiknek se mertek.

Becsületes ember nem hallgathat. Kerüljön bármibe.

– Az utópia vagy disztópia mindig a jelenben gyökerezik, hiszen az aktuális társadalmi folyamatoknak mutat görbe tükröt. De milyen is a mi korunk? Páran ismertétek a szocializmust, láttátok, ahogy megbukott és felváltotta a piacközpontúság. Megéltétek a világválságot, a pénz elértéktelenedését és utána az összes politikai párt hitelvesztését. A 2012-es választások során a Zöld Párt – azzal, hogy sikerült beolvasztani a Magyar Gárdát – nyolcvan százalékot megszerzett. A teljes ország négy év alatt átállt a biotermesztésre. A diadalmenet ma is tart, mi vagyunk Európa bioközpontja. De vajon milyen árat fizettünk ezért? Ahogy a vallás régen összefonódott az állammal, most úgy fonódik össze vele a Zöld Mozgalom. És minden eszme, melyet erőszakszervezet támogat…

László tovább beszélt, de közben Anikót figyelte. A felesége diszkréten az ablakhoz somfordált. Kipillantott, aztán egy gyors bíztató mosolyt küldött.

– A diktatúráknak mindig van egy napos oldala. Sejtregeneráció, ingyenes orvosi ellátás. Az emberek tömegeinek sejtelme sincs, hogy jólétük ára más emberek szenvedése. A mostani világban a hatalom nem terület-alapú, nem vallási, nem is teljesen gazdasági. Az információ számít. Játsszunk el a gondolattal… mi történne, ha olyan adatok kerülnének napvilágra, melyek megingatják az ország öko-státuszát a nemzetközi piac előtt? Ha a magyar müzli-birodalom részvényei nullára esnek?

Bekapcsolta a háta mögött a holovetítőt. Egy gabonaföld lengedezett a lemenő nap fényében.

– Gyönyörű kép, ugye?

A közönség nem bólogatott. Várt.

– A biotermesztés nagy előnye, hogy nincs permetezés. De ugyanez a hátránya is, ha a gabona…

László észrevette, hogy a kamerát kezelő fiatalember idegesen nyomkodni kezdi a gombokat. Tudta, mi történt: megszakadt az internet-kapcsolat. Lenyelte a gombócot a torkában. Gyorsak voltak, félelmetesen gyorsak.

– … ha a gabona a fuzárium nevű gomba toxinjával szennyezett, az százszor mérgezőbb, mint maga a permet. Mivel a gomba a mag felszínén telepszik meg, ezért a teljes kiőrlésű liszt még több káros anyagot tartalmaz. Ez nem bomlik le főzés-sütés folyamán. Márpedig magyar müzlit eszünk, és minden iskolában, óvodában teljes kiőrlésű kenyeret kapnak a gyerekek.

Háta mögött megjelent a fuzárium T-2, F-2, DON és H-T-2 toxinjainak szerkezeti képe, és hogy milyen időjárás melyiknek kedvez. László a biológiai részek alatt többször rápillantott egy barett-sapkás biológus-íróra, de az nem tiltakozott.

– … az immunrendszer károsodása sem kis probléma, de az, hogy sok gyereknél a hormon-hatású anyag miatt elkezdődik a korai pubertás – életeket tesz tönkre. Hogy magyarázza meg egy anya az óvodás kislánynak, hogy havivérzése van? Vagy mit mondjak én azoknak a kamasz fiúknak, akiknek nőni kezd a mellük? Hatvannégy ilyen eset van az iskolában. Szégyellik elmondani, titkolják a szülők elől, és így nagy számuk orvoshoz sem jut.

Mikor a diákjaim beszéltek róla, és felkeresték a háziorvost, pár nappal később „véletlenül” drog ellenőrzés volt a városban, és ezeknél a fiataloknál mind találtak. Mindnél! Mekkora ennek a valószínűsége? És mekkora annak, hogy mi, tanárok, hatvannégy esetben tévedtünk, és rosszul mértük föl a gyerek jellemét?

László elhallgatott. Hagyta, hogy megüljön a csend a termen. Szerette ezt a telt, vaskos némaságot, mely megnyitja az utat a legkeményebb lélekig is.

– Mit tettem? Gondolkoztam. Hagytam a szülőket, hadd menjenek perre. Kerestem az okokat… Mitől félhetnek a „független szakértők”? Miért tűnik úgy, hogy az állam lépett közbe? Felvettem a kapcsolatot minden iskolával, persze diszkréten. Egyéves munkámba került ez a grafikon… és ők csak azok a fiatalok, akik meg mertek nyílni. Nézzétek a számokat… a középiskolás diákok több mint tíz százaléka hormonzavarokkal küzd…

Oda se kellett néznie, megérezte Anikó feszültségét. A nő már nem az előadást figyelte, hanem az utcán történteket. Ideje volt befejezni a monológot, amíg lehet.

– Hogy mi köze ennek a mai témához? Egyrészt nyilvánosságot akartam. Másrészt nagyon szorosan kötődik a disztópiához. Honnan tudjuk, hogy diktatúrában élünk? Egyszerű: a végrehajtó hatalom gyors. Eltűnteti az útból mindazt, ami a boldog jövőt veszélyeztetheti. És…

– Körbevették az épületet – szólalt meg hangosan Anikó. – Azt hiszem, járványügyiek... A katonaság most rakja ki a szögesdrótot.

– Bocsássatok meg, hogy belerángattalak titeket – szaladt ki Lászlóból a feszültség.

Döbbenetére a hallgatóság nem rontott az ablakokhoz, hanem vastapsban tört ki.

– Hát nem értitek? – kiabálta túl a tapsot. – Ez nem játék! Az életünk a tét!

Úgy tűnt, nem fogják fel. Talán azt hitték, ez is az előadás része.

A kamerás fiatalember közben odalépett Ildikóhoz:

– Az első másolat kész, pár perc, és a többi is meglesz.

– Köszönöm – mosolygott a főszervező, és rákötötte a lufira az adathordozót. – Ne aggódj, László, kikerül az anyag a netre. A hagyományőrzők kint várnak íjjal, reméljük, sikerül lelőniük.

– Ha nem, az se baj, tettünk a lufikra nyomkövetőt is – jött oda hozzájuk pár író. – Százkét módszert találtunk ki az anyag kijuttatására.

– Ti… tudtátok? – nézett rájuk zavartan László. A teremben lévők békésen beszélgettek, miközben páran az ablakból tudósítottak.

– Ne haragudj! Anikó idegesnek tűnt, úgyhogy kiszedtem belőle, mi bántja – vont vállat Ildikó. – És hát mégsem engedhettem családosokat ide…

– Hé, hallgassátok! – kurjantott a biológus.

– …ismétlem, nincs okuk a pánikra! A vírus kiválóan gyógyítható. Pár percen belül megérkeznek az orvosok a védőoltással! Három nap, és kijöhetnek a karanténból!

– Hát nem rendesek? Személyesen fertőznének meg minket – legyintett a barettsapkás biológus. – Még jó, hogy kiárusítás volt a honvédségnél. Hoztam egy kis meglepetést.

– Én is. Pár üveg Egri lánykát. Könnyed fehérbor, nyári lázadásra való…

– Most mondjam, hogy jellemző?

Az írók máris egymást ugratták. László elképedve mosolygott. Nem kérdezte meg, miért tették; ismerte őket, ezeket a szégyenlős, büszke öregeket. A régi kor maradványait, akik azt hiszik, hogy egy jobb kort építenek.

És ki tudja? Talán igen.