Szomorú kötelességemnek érzem felszólalni egy attitűd ellen, mivel tudom, hogy csak olaj lesz a tűzre – mégis megteszem, mert a hallgatás megbetegít.

Nem jó mostanság fantasztikus írónak lenni. Nem azért, mert a magyar sci-fi haldokolna, gettósodna, ellaposodna, hanem mert a hangulat élhetetlen. Nem jó szembesülni az egyéni erőfeszítéseken túli feladatokkal, a hiányosságokkal, de a szükségtelen rombolással különösen.

Kritikára szükség van, szembenézésre szintén. Amire viszont nincsen szükség, az a problémák látszatfeltárása és eltorzítása.

Az elmúlt időszakban sokan foglalkoztak a magyar sci-fi élő vagy halott mivoltával, ami egyfelől hasznos, mert kiváló lehetőség lett volna a problémák körülhatárolására. Nem történt meg. Helyette kaptunk azonban valamit, ami a maga módján ártalmasabb, mint maguk az orvosolni kívánt problémák.

Antal József a blogján több bejegyzésben foglalkozott a sci-fi állapotával. Nincs kétségem afelől, hogy sok mindenben igaza van, azonban a mód, ahogyan a problémákkal foglalkozik, ártalmas. Először is, általánosít, nevek és konkrétumok nélkül terjeszt ki ex cathedra kijelentéseket egész halmazokra. Másodszor, nem nehéz észrevenni a személyes sérelmet és irigységet, ami a bejegyzések megírására sarkallja.

A magyar fantasztikumnak szüksége van jó írásokra, jó szerkesztőkre, jó kiadókra, de nincs szüksége arra, hogy az írók általánosítással, nevek elhallgatásával takarózva en bloc leszólják a pályatársak munkáját és személyét egyaránt. A nagyvonalúan teljes sci-fi életre kiterjesztett kórkép így válik megfoghatatlanná, orvosolhatatlanná, ugyanakkor mindent bemocskolóvá. Ez nem orvosság, ez méreg.

Különösen károsnak gondolom, amikor az írások kritikája helyett az írók személye kerül kritizálásra, karikatúrát rajzolva masszájukból (elvégre arcok és nevek itt sem kerülnek említésre, talán gyávaságból, talán biztosítékként – hiszen a rákérdezőt konkrétumok hiányában így helyre lehet tenni), torz törpék gyülekezetének festve egy olyan közösséget, amelyről sok jó és rossz elmondható, de az semmiképp, hogy ne lenne sokszínű.

Szeretnék elhatárolódni a kollégák és írótársak általánosítással álcázott szakmai és emberi leszázalékolásától, a kicsinyességtől, amely témák és jelenségek elleni kirohanással szól be azoknak, akik ezeket a témákat keresik, és attól a hozzáállástól, hogy a problémák megoldásának egyetlen módja, ha felfújjuk őket és elválaszthatatlanul emberi hiányosságokkal párosítjuk a szakmai hiányosságokat.

Nekem elég volt ebből. Beszéljünk a problémákról, de valóban nyíltan, konkrétumokkal. A félnyíltság, amit Antal József művel, rosszabb még a hallgatásnál is.

Nem gondolom azt, hogy Antal József esete egyedülálló anomália lenne, hozzáállását széles körben elfogadják. Elhatárolódásom nem per se neki szól; hanem az általa képviselt attitűdnek, amelynek csapdájába olykor mindannyian beleesünk. Úgy gondolom, muszáj valahol meghúzni a határt.

A hallgatás méreg – ha nem reagálunk a jelenségre (mi, olvasók, szerzők, szerkesztők), azzal csak azt a benyomást erősítjük, hogy a magyar science fiction olyan klub, ahol nyugodtan az asztalra lehet hányni.

Nem mondhatjuk azt, hogy: vigye ki más a szemetet. Nekünk magunknak kell kitakarítanunk, ha azt akarjuk, hogy mások szívesen belépjenek az otthonunkba: a magyar fantasztikus irodalom termeibe.