VISSZATEKINTÉS – Egy Japán könyvből lett Amerikai film: A holnap határa
Szakurazaka Hirosi 2004-ben publikálta All you need is kill címmel legismertebb regényét, melyből 2014-re a Japán piacon manga, míg Hollywoodban film született. A manga hű az eredeti történetvezetéshez, a Warner Bros viszont nem csak a címet változtatta A holnap határán-ra, a filmadaptáció meglehetősen szabadon játszott az alapanyagával, hogy egy látványos és fordulatos akciófilmet nézhessünk a mozikban.
Feldolgozásoknál gyakori viszonyulási kérdés, hogy melyiket találjuk jobbnak, melyikben látunk több értéket, ami jelen esetben nehéz döntés lenne. A két mű nem konkurál egymással, a film a könyv világát kiegészíti, mivel az élményre helyezi a hangsúlyt, és saját eszközkészlete szerint egy másik szempontot mutat be. Természetességgel illeszkedik Szakurazaka világához, ám nem tökéletes.
A könyv ízig vérig japán, a távol-keleti kultúra jellemző vonásaival, mely a regény több motívumában érezhető, és a történet fő pontjaira is hat, míg a mozit a nyugati fogyasztókra szabták, és ennek a keleti kultúrkörből eredő elemek egy része áldozatul esett. Ugyanakkor más apró gegekkel pótolták, amitől annak sem lesz idegen a film, aki értő szemmel mozog a japán animék, mangák, doramák és társaik között.
Ha még nem ismered a történetet, a könyv olvasása után érdemes megnézni a filmet, így könnyedén fogod érteni azt a dilemmát, ami a filmeseket a változtatásokra ösztönözte. A film után is érdemes elolvasni a könyvet, mélyíti a háttérvilág összefüggéseit, megmutat olyan elemeket, amik akciókörnyezetben csak súlyos hatásvesztéssel lettek volna szerepeltethetők, és a film gyorsan mozgó eseménysorától függetlenül lehetőséged nyílik a történetben felvetett kérdéseken elgondolkodni.
Te mit tennél, ha benne ragadnál a kedvenc FPS játékodban, és… ?
(A továbbiakat annak ajánlom, akinek már saját benyomásai vannak a művekről.)
Az alapvető változtatások felsorolása a legtöbb tematikus portálon megtalálhatók (pl.). Ezek jelentős hatás és értelmezési különbségeket okoznak a a két alkotás között. Ugyanakkor egyenesen következnek abból, hogy A holnap határánt Hollywoodban készítették. A legszembeötlőbb különbség a főhős, és az ő helyzete. Tom Cruise aligha alakíthatta volna hitelesen a könyv főhősét, Kirija Keidzsit, aki egy középiskolát éppen elhagyó, önkéntesen bevonult kamasz, és az alapkiképzés után közlegénynél több még nem lett. Ugyanez elmondható a pletykák szerint a főszerepre szintén jelölt Brad Pittről. Hollywoodot könnyű kritizálni a “whitewash” jelentségért, számos eredetileg színes bőrű karakter szerepét osztották már fehér színészeknek. Mivel a sci-fi filmek az egyik legköltségesebben előállítható műfaj, nem csodálkozhatunk, ha a befektetésre tapasztalt főszereplők által keresnek garanciát. Ezért jelen esetben a választott színész adottságaihoz igazították a forgatókönyvet. William Cage (neve a könyv végén felbukkanó Keidzsire ragadt becenév alkalmazása) tapasztalt, katonai akadémiát régen végzett őrnagy, de lelkében ízig vérig pacifista. Figurája magában hordoz a célközönség szempontjából egy másik lényegi változtatást. A háborúhoz való viszonyt.
Ez nem csak kulturális alapon tér el a célközönség csoportjaiban. Míg a könyv japán “light novell” azaz kamasz fiúkat célzó alkotás, addig a film nyugati piacra, széles közönségnek lett elgondolva. Keidzsi, a célcsoporttal megegyezően, fiatal korából eredően a háborúról némi naivitással és japán tradicionális alapon társadalmi megbecsüléssel gondolkodik. A háborút az ellenség jelenlétéből következő szükségszerűségnek éli meg, bár élethelyzete motiválja. Közeli nézőpontos narrációjában könnyed humorral és egyszerű brutalitással tudósít az olvasónak élményeiről. Nem mintha Szakurazakának több személyes tapasztalata lenne a témában, mint az olvasóinak, éppen ezért üdítőek a könyvben található önkritikai gondolatok. Ennek eredményeként a finoman árnyalt bemutatás alapján az olvasó szabadon dönthet, hogy milyen érzelmi viszonyulásba kerül a háború fogalmával.
Ezzel szemben William Cage, ahogy azt a film nyitójelenetébe kényszerített motivációs beszélgetésből megtudhatjuk, nagyon is határozottan elutasítja a személyes részvételt. De hát hová is lenne a filmünk, ha ezt a környezete engedné neki? A tábornokkal folytatott beszélgetés nem csak azért kényszeredett, mert Cage karakterének motivációja érvényesíthetetlen benne, de azért is, mert ellentmond a katonaságnak nevezett kötött hierarchia szervezet működési elveinek. Az alkotók szerencséjére a nézőközönség már régen nem hadviselt férfiakból áll, építenek a második világháború, de főleg a vietnami háború után az Egyesült Államokban kialakult elítélő közhangulatra, és a saját tapasztalatok hiányára. Így a szituációból létrejövő feszültséget a néző könnyedén érzi sajátjának, és jó esetben nem gondolkodik a realitáson. (Mellesleg ez az érzelmi töltet szépen maga alá mossa azt az ellentmondást is, miszerint Cage a nyitójelenet vágásai szerint médiaszereplő, később mégsem ismeri fel senki a közlegények körében.)
A könyv első jelenete ezen kényszerek nélkül azzal ragadja meg az olvasó figyelmét, hogy felfedi alapötletét. Csak minket, és csak most hív meg a szerző a végtelenített “játékélmény” átélésére éles bevetésen.
A két történet további felépítése alapvetően a filmes és a prózában alkalmazható eszközkészlet különbözőségeire vezethetőek vissza. A könyvben Keidzsi gondolataiba látunk, míg William Cage-et csak kívülről követhetjük, így pl. vele lejátszatják a “mi történne, ha elmondom az igazat” bizonyítást, amitől nem tűnik lángésznek, míg Keidzsi magától is tudhatja, hogy elmondani a „kizárólag általam érzékelt igazságot” kész időpocsékolás lenne. Az író itt jól rá is érez, hogy egy folyamatosan ismétlődő körökből épülő regényben nem kell mindenre elpazarolni egy újabb kört. A könyv első felében, a sokkal lassabb valós idő érzékelés mellett, így is beszűrődik az ismétlések monotonitása, amit Keidzsi is átél, és amit a bajtársak karakterei, a háttérvilág kiépítése, és a lehetőségek bemutatása tesz érdekessé. A filmesek ezt a jól időzített vágásokkal elkerülték, így kevesebb a mellékszereplő, sekélyebb a háttérvilág, de a sebesség megmarad.
A következő fontos különbség a női főhős. Külső megjelenésének változásában lehet kulturális ideálokat látni, de funkcióbeli különbségéhez képest ez jelentéktelen eltérés. Minél többet van jelen a mozivásznon Rita Vrataski karaktere, a néző annál jobban kötődik hozzá, míg a könyvnél minél többet tudunk meg róla, annál közelebbinek érezhetjük. Keidzsi hosszú ideig csak távolról figyeli Ritát, míg Cage számára aktív bajtárs és mentor. Mindkét mű törekszik rá, hogy elnyerje számára a közönség szimpátiáját, így kívülállóként is át tudjuk érezni Keidzsi és Cage kötődését, ami mindkét műben kulcsfontosságú a végkifejlet felvezetéséhez.
Érdemes megemlíteni a mellékszereplők sztereotip mintáit, melyben leglátványosabb különbséget a különleges egység mérnök-szerelője mutatja. A könyvben Shasta Raylle egy bennszülött amerikai nő, (olyan igazi animés cukifalat), kiemelkedő intelligenciával és törékeny testalkattal. A filmben erre a karakterre húzzák rá az “őrült tudós” sztereotípiáját, és valamiért ez kizárja a női alakítást is. A könyvben élő mellékszereplők leginkább idő hiányában maradtak ki a filmből.
A konfliktus szempontjából határozott eltérést mutat az ellenséges faj, a felpuffadt döglött békára hasonlító, embernél alig nagyobb, de jóval gyorsabb nanotechnológiával felturbózott tengeri csillagból lett „gitaiok”, nem igazán mutattak volna jól a vásznon.
Ezért a látványtervezők és grafikusok megleptek minket egy szuperszintetikus acélforgácskupackutyával, a mimicekkel, ami sokkal látványosabban mozog, ugrik és robban, mint egy óriási mérgező homokkal töltött páncélzsák.
A fegyverek ellenük való hatékonysága közös pont, mindkét faj ellen teljesen hatástalan egy sorozat gépfegyverlövedék. Ez feltehetően táplálkozik a második világháború kultúremlékeiből, a film egyértelműen a normandiai partraszállást választotta történelmi háttérnek. Mivel ez a motívum nagy valószínűséggel felismerhető a nézők körében, azt is könnyen átérezzük, amikor a hadvezetés öngyilkos akcióba küldi Cage egész hadtestét. Elvégre az elmúlt évtizedekben nem tanultak semmit a veszteségekből… és ez remekül illeszkedik a film alap érzelmi viszonyához a háborúkról.
A történet kifutásának és a konfliktus kimenetelének szempontjából jelentős különbség, hogy az alkotók eltérő módon fokozzák az izgalmakat, azaz emelik a tétet. Keidzsinek és Cagenek más-más veszíteni valója lesz, ahogy haladunk előre. Mindkét műben összetett konfliktusról beszélhetünk, azaz nem csak a külső ellenséggel kerülnek szembe, hanem “belsőkkel” is.
A könyv karakterközpontú történet, nem törekszik a “világmegváltásra” a végkifejlet megelégszik Keidzsi saját problémájának megoldásával, és addig követhetjük nyomon küzdelmét, míg kiszabadul az adott csatát jelentő nap ismétléseiből. Ennek viszont az az ára, hogy saját érzelmeit, a Ritához való kötődését kell hátrahagynia.
A film ezzel szemben bevállalja a monumentális célt, és Cage az emberiség megmentésénél nem adja alább. Az összetett konfliktus érdekében belső ellenségnek használja a hadsereg szervezetét, azaz mielőtt leszámolhatnánk az idegenekkel, a tábornok egy újabb ajándékkal lepi meg hősünket, és elveszti “képességét”. A film készítői nagyon helyesen látták, hogy míg a könyvben a végső csatában nincs jelentősége az ismétlés lehetőségének, mivel Szakurazaka nem megkerülhető veszteségeket állít egymással szembe, addig a mimicek fejével, az omegával folytatott küzdelemben az izgalmi faktor csökkenését jelentette volna az ismétlés lehetőségének meghagyása. Ezzel gyorsították is a végkifejletet. Márpedig az akciósebesség elengedhetetlen kelléke, hogy letaglózva, az élménynek kiszolgáltatottan üljünk az utolsó jelenetsorokig, amikor is a képünkbe tolják a legtöbb sci-fit értő rémálmát, a logikai ellentmondást.
Sajnos a film alkotói nem fogadták el Szakurazaka “a veszteséget el kell fogadni” lezárását, mellyel Keidzsi történetének súlya megmarad, és a számos alternatív mából egy háború közepén nem keveredik ki úgy, hogy valami fontosat el ne veszítsen. Mert a történet megtörtént, és hát ilyen a valóság?
Hollywoodban ezzel szemben hideg racionalitással a közvélemény-kutatásokkal alátámasztott profitnövelő befejezés mellett döntöttek. Happy End! Ám az érzelmi feloldás ára a logikai buktató, amivel a teljes film történetének jelentősége kérdőjelezhető meg. Az egész meg sem történt, és hát ilyen ez a mozi?
Gondoljuk a befejezést tovább, tagadhatatlanul felemelő, hogy hősünk egy még korábbi pillanatban felébred, de ez egy mindenek előtti időpont, ahol már legyőzték az ellenséget. Azaz nem időt utazott halálának pillanatában az emlékeit hordozó információ, hanem dimenziót. És mire megy a párhuzamos valóságú alteregód olyan emlékekkel, amire neki már sose lesz szüksége? Ha erre képes az Omega, akkor hogyan élte túl az univerzum mostanáig? Ha az Omegát vesszük olyan entitásnak, aminek halála saját múltbeli létezését is törli, akkor klasszikus időparadoxont kapunk. Az egész történetben jelen lévő „időhurok”, amiben csak az emlékek kerülnek vissza a korábbi önmagának a tudatába, az alapszituáció része, és ez nem a megoldás kelléke. A lezárásban alkalmazott jelenségre nincs korábbi utalás, nincs érdemi magyarázat és ennek megfelelően a kalapból előhúzott nyuszi, ami egy cuki és szívet melengető bűvésztrükk.
Nem kell, hogy problémának lássuk, a film befejezése visszadob minket a valóságba, hiszen ha akarjuk, ez is csak egy alternatív valóság, és egy felemelő élménnyel kijöhettünk a moziteremből. A valóságban pedig, sem az átélhető érzelmi mélységek, sem a valós veszteség gondolata nem kell, hogy fenyegessen. Akinek esetleg kevés volt, az irthatja otthon az idegeneket egy arra alkalmas játékkonzolon, de még jobb, ha elolvassa a könyvet, esetleg a mangát.
