KRITIKA – Utazók, avagy a szerelem nyomorba dönt
Az Utazók (Passengers) című romantikus sci-fi Jennifer Lawrence és Chris Pratt nevével próbálta meg eladni magát a legnagyobb Star Wars-láz közepette. Talán nem meglepő, hogy nem sikerült neki, de ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a film rossz, hiszen alig néhány science-fiction veheti fel a versenyt a Star Wars-szal.
A történetről ennyit lehetett tudni az előzetesek fényében: az Avalon nevű luxus csillaghajó százhúsz éves küldetésén, fedélzetén ötezer hibernált utazóval tart a Homestead 2 bolygó felé. Egy véletlen folytán két hibernált ember, Aurora és Jim (Jennifer Lawrence és Chris Pratt) túl korán ébrednek fel – pontosan kilencven évvel a célba érkezés előtt. Hiába próbálnak visszaaludni, nem tudják újra hibernálni magukat és segítséget sem tudnak kérni senkitől, így kénytelenek szembenézni azzal, hogy életük hátralévő részét kettesben fogják eltölteni a hajó fedélzetén. Lassan szerelem szövődik közöttük, azonban amikor az Avalon veszélybe kerül, Jim és Aurora az egyetlenek, akik megmenthetik alvó társaik életét.
Ezek alapján talán érthetetlennek tűnik, hogy miért váltott ki ez az egyszerű kis film néhány nézőből őszinte felháborodást. A továbbiakban SPOILER-ekkel folytatjuk, így csak az olvasson tovább, aki már látta az Utazókat, vagy nem bánja, ha lelőjük a film egyik meglepetését.
A film Jim ébredésével kezdődik. Az Avalon meghibásodik, mikor hatalmas aszteroidák csapódnak a védőpajzsnak, és ennek a rövid zavarnak az eredménye az, hogy Jim magához tér. Kábult állapotában először semmi sem tűnik fel neki abból, hogy teljesen egyedül van az egész hajón, csak mi nézők érezzük, hogy valami nagyon nincs rendjén. Az ébredés jelenetei nagyon jól működnek, Jim reakciói hitelesek, Chris Pratt jól alakítja ezt az egyszerű embert, akiről túl sokat nem tudunk meg az egész film alatt.
A legmókásabb jelenetek is itt láthatók, melyeket a teljességgel hasznavehetetlen automatika szolgálat, például akkor, amikor Jim megpróbál segélykérő üzenetet küldeni a Földre.
Telik-múlik az idő és Jim szép lassan lealjasodik. Részegen megpróbál véget vetni az életének úgy, hogy kilövi magát a légzsilipen át, de az utolsó pillanatban megrémül. Ez után veszi észre az egyik hibernálófülkében alvó Aurorát.
Gondolom, kitaláltátok, mi fog történni… Ehhez a fordulathoz kapcsolódnak a felháborodások is, hiszen ezt az előzetesek elhallgatták, nem tértek ki arra, hogy Jim hosszú-hosszú dilemma után maga ébreszti fel a lányt, miután heteket, hónapokat töltött el azzal, hogy bámulta az üvegkapszulában. A film bírálói hátborzongatónak, erőszaktevőnek, önző féregnek titulálták Jim karakterét – azt kell mondanom, teljesen jogosan, de szerintem ez nem feltétlenül baj.
Most bizonyára felkapják a fejüket azok, akik olvasták az Érkezésről írt kritikámat. Ott ugyanis súlyos hibaként róttam fel azt, ahogy a főszereplő, az Amy Addams által alakított nyelvészprofesszor a komor jövőt elhallgatva dönt családja jövőjéről, és teljesen kizárja ebből a döntésből leendő férjét.
Miért kritizáltam az etikátlan döntést hozó főhős miatt az Érkezést, és miért nem teszem ugyanezt az Utazókkal?
Elsősorban az volt a bajom az Érkezéssel, hogy a film nem vett tudomást a főhős döntésének etikátlan mivoltáról. Mintha az író észre sem vette volna, mit csinál valójában a szereplője a körülötte lévőkkel. Olyannyira személyessé tette a történetet a főszereplő számára, hogy kis belső világába senki és semmi más nem fért bele.
Az Utazókkal nincs ilyen probléma, ugyanis az első pillanattól, ahogy megfordul Jim fejében az ötlet, hogy felébreszti Aurorát, kétségek gyötrik, mardossa a bűntudat és szó szerint hónapokig gyötrődik, hogy megtegye-e. A forgatókönyv író nem esik abba a hibába, hogy megfeledkezik a tett szenvedő alanyáról.
Szóval Jim felkelti Aurorát és beadja neki, hogy ő is ugyanolyan véletlen hiba folytán ébredt nyolcvankilenc évvel korábban a vártnál. Aurora is végigmegy ugyanazokon a lelkiállapotokon, mint Jim, mire eljut odáig, hogy beletörődik a megváltoztathatatlanba. Jimmel elkezdik élvezni az életet, mert nem tehetnek mást – a hajó rengeteg luxus kikapcsolódási lehetőséget biztosít, a két magányos utazó pedig ki is használja mindezt. Majd annak rendje és módja szerint egymásba gabalyodnak.
A szirupos románc szerencsére kis részét teszi ki a filmnek, mert hamar eljutunk oda, hogy Aurora az egyik kiszolgáló robottól (Martin Sheen a csapos személyében) véletlenül megtudja, hogy Jim ébresztette fel. Pontosan úgy reagál erre, ahogyan az elvárható, és Jennifer Lawrence kiválóan alakítja az összeomló Aurorát.
A film ezután, véleményem szerint sokkal erősebb, mint korábban – Aurora utálja Jimet, Jim arcán a teljes nihil tükröződik, látszik rajta, hogy neki már minden mindegy és még ahhoz sincs kedve, hogy megölje magát. Jobb híján fát ültet az űrhajón.
A dolgok akkor pezsdülnek fel, amikor egy harmadik ember is felébred, Laurence Fishburne személyében, akinek ébredése nagyjából egybeesik az évek alatt egyre veszedelmesebb meghibásodásokat produkáló űrhajó rendszereinek teljes összeomlásával. Hamarosan Jim és Aurora kezébe kerül az ötezer alvó utastárs megmentése. Természetesen sikerül, és az is kiszámítható, hogy Jim önfeláldozása menti meg őket. Egyébként a film a vége felé teljesít leggyengébben. A színészek alakítását elnyomja a közepes látvány, a kiszámítható veszélyhelyzetek és a sablonos befejezés.
A Jim erkölcstelenségét kritizálók újra kiemelték ezt a film végével kapcsolatban is, ami egyértelműen hőst farag a főszereplőből, kvázi a film és Aurora is megbocsájt neki, tette nem büntetést, hanem jutalmat nyer el, hiszen életben marad és élete végéig együtt marad Aurorával.
Ezzel nem nagyon tudok vitába szállni, a film vége valóban gyenge és a történtek fényében eléggé bizarr. Talán jobban ki kellett volna dolgozni Aurora egyik megjegyzését, ami a hajó megmentésére induló Jimnek szól: “Nem tudok itt nélküled élni”. Ehelyett szerintem jobb lett volna a “nem tudok itt egyedül élni”. Így már nem megbocsátásnak, elnézésnek hatott volna a befejezés, hanem pusztán elfogadásnak: Aurora átérzi Jim korábbi borzalmas tettét, amikor megrémül attól, hogy egyedül kell itt élnie, és kettejük újbóli egymásra találását nem a szirupos szerelem, hanem az önzés motiválná. Ez annyiban lett volna jobb, hogy a film mentesül a vádak alól, miszerint pártolja Jim tettét, ehelyett csak szimplán bemutatott egy nem hétköznapi érzelmekre épülő, az őszinte szeretetet nélkülöző kapcsolatot. Érdekes lett volna – persze akkor már nem romantikus sci-firől beszélnénk.
Az Utazók összességében véve egy kihagyott ziccer. Rosszkor érkezett, a forgatókönyv nem lett eléggé átgondolva, a befejező akciójelenetek nevetségesek és nélkülöznek mindent, ami csak távolról tudományosnak nevezhető. A színészek meggyőző játéka, a film erősebb első és középső harmada egy egyszernézős, közepes alkotássá teszik.
Értékelés: 10/5
Utazók
(Passengers, 2016)
Rendező
Morten Tyldum
Producer
Stephen Hamel
Michael Maher
Ori Marmur
Neal H. Moritz
Forgatókönyv
Jon Spaihts
Szereplők
Chris Pratt
Jennifer Lawrence
Michael Sheen
Laurence Fishburne
Zene
Brian Tyler
R. J. Hendon