ÚJ GALAXIS novella – Gyerekjáték

Az alábbi történet a 2011-es Preyer Hugo novellapályázaton szerepelt és a 18. Új Galaxis Antológiában jelent meg.

A zsűri véleménye szerint:

Remek témaválasztás: Az információ-dömpingtől sújtott ember irreális viszonya a valósághoz és a fikcióhoz. Tipikus „A pillangó álmodja, hogy ember, vagy az ember álmodja, hogy pillangó…” történet. A történet abszurd és drámai. Stílusa színes, érdekes.

Fogadjátok szeretettel Bajzafi Ferenc novelláját! Ha tetszett a történet, rengeteg hasonló alkotást találtok az Új Galaxis oldalain.


Bajzafi Ferenc

Gyerekjáték

 

Igen, ismerem a régi mondást. A humor nélküli ember lelkében éjszaka van. De amikor útközben felzenélt a mobilom és láttam, hogy ez a Krisz hív, már‑már kikapcsoltam. Ne most, az isten áldjon meg, tele az út kamerákkal, és már négy büntetőpontom van!

– Krisz, munkából jövök, majd hívj otthon! Félórán belül…

– Há-háá! – Kristófot nemigen érdekelte, hogy éppen alkalmas-e, vagy sem. – Csak hívlak, mert te ilyen izé vagy, aztán a kis Katya tanált itt valamit, és már kivagyunk tőle teljesen. Meg kellene nézned! Átjössz?

Mögöttem egy Audi készült kisodorni a sávból. Zsebre tettem a telefont.

Az átjössz Kristóf szerint azt jelenti, hogy átmegyek. Csak rövid ideig voltunk ajtószomszédok a toronyházban, bemutatkoztunk, aztán néhány nap múlva, még az ismerkedés elején tovább álltak. A mai világban könnyű hozzászokni a fluktuációhoz, már ami a szomszédok cserélgetését illeti, de ennek a Kristófnak azonnal megszerettem a sajátos humorát. Emlékszem, már másnap, amikor azt mondta, hogy „nézd, süt a nap”, én nyomban felnéztem. Telefonszámot cseréltünk, ami kissé korainak tűnt, aztán megadta az újabb címét, de ez a sosem létezett szomszédság ma már húsz kilométer.

Átmenjek?

Persze, belefért. A legközelebbi elágazásnál elfordítottam a kormányt. Ha a kis Katya, a lányuk „tanált” valamit és ennek a Kristófnak ezért jutottam eszébe, megnézem. Kinek a hajómodellezés, kinek a póker, kinek a tengeri kincsvadászat. Nekem most az, hogy hagyjam elcsalni magam költözgető ismeretlenekhez, és megtudni tőlük, miért is vagyok én izé.

 

Egy motorcsónak fehér orra tart felém, vészesen közeledik, és lázasan kapálózva igyekszem kikerülni az útjából. Ki venne észre a hullámok között egy kis emberfejet; a hatalmas motorok szaggatják a vizet, a hajóban ülők visítanak a gyönyörűségtől, a tüdőm szétszakad, hiába ordítanék, úgysem hallanák meg. Ahogy elzúgnak mellettem, időm sincs átélni a megmenekülés örömét, mert egy másik közeledik ellenkező irányból, ennek kék az orra, és ezen is vannak szélfútta hajú, napszemüveges, barna lányok.

Aztán erősen kapaszkodok a székem karfájába, mert rémületemben önkéntelenül is visszanyomtam azt a gombot, de sikerült.

Forgatom a kezemben Kiskatya játékát. Szabályos, négyzet alapú gúla, éppen elfér a tenyeremben. A csúcs alatt egy-egy kis kiemelkedő négyzet minden oldalon. Itt, a középső sorban kettő, az alaplap fölött három. Tehát egy lapon hat. Amikor megnyomtam az alsó sorban a középsőt, akkor jöttek a csónakok, de előtte a legfelső négyzetet már megnyomtam, és akkor nem történt semmi. Valószínű, hogy nem ugyanazon a lapon, hanem épp egy másikon nyomtam meg, mert közben forgatom, és ebben a szimmetrikus és izgalmas egyformaságban a rövidtávú emlékezetem is csődöt mond. Tehát kettőt már megnyomtam, aztán még egyet. Az elsőt még sikerült visszanyomnom, mert ki szeretné, ha a szobája puha szőnyegei egyszerre csak McAdam útjaihoz hasonlítanának, a másodikkal még bajlódtam, mert emlékeznem kellett, és pillanatnyilag matematikai alapon sem tudok gondolkodni, mert most fogalmam sincs, melyiket nyomtam meg legelőször. Aztán persze a követhetetlen variációk: a kis piramis csúcsán egy gomb, katt, aztán ugyanazon a lapon az alsó középső. Vagy mégis a bal?

Katt.

Nehéz szíjak nyomják a vállamat. Valamit cipelek felfelé többedmagammal egy köves, meredek ösvényen, és tudom, hogy muszáj, mert fájdalmat érzek a hátamon. Egy korbács suhog, és az erőfeszítéstől remegnek a lábaim. Látom a sorban előttem haladó férfi verítékes vállát. Visszanéz rám, homlokára tapadó, csatakos haja alatt mintha ennek a Kristófnak az arcát ismerném fel, de ez csak a képzelet játéka.  Talán a baloldali, alsó gomb volt?  Nagy levegőt veszek, és megnyomom.

Ismét itthon vagyok végre, a fene egyen meg, Kristóf!

Vagy inkább engem.

Persze, akkor erről nem beszéltünk! Megtaláltam a házukat, a városból kivezető út mentén házilag készített táblák mutatták a dűlőutakat, és a helyiektől itt-ott érdeklődve egyszerre csak ott voltam. Nagy, bekerítetlen terület, az épület is meglehetősen befejezetlen és elhanyagolt, mintha valaki gyorsan meg akart volna szabadulni belőle, de az ívelt kis facsoporttal és a hátul álló melléképületekkel egészen lakhatónak tűnt. Aztán csak üldögéltünk a tornácon, én udvariasan és feszengve, Kristóf ugyanúgy. Rövidre nyírt haját simogatva nézett a felesége után, aki eltűnt a házban egy pillanatra, majd pogácsát és bort hozott. Szomorú arca volt, mintha néhány perce még sírt volna, és olyan érzésem támadt, hogy egyikünk sem érti, miért vagyunk itt. Egy pohár hűvös bor jól esett volna, de elhatalmasodott rajtam a türelmetlenség. Nemigen említettem Kristófnak, hogy a Botanikai Intézetben dolgozom, ha mégis, és ezért nevezett izé-nek, akkor valami növényt kellett volna megnéznem. Lehetnek ismeretei, ha már engem hívott. De növénynek nyoma sem volt, bornak nem lehetett, mert a jogosítványom bánja, és illetlennek éreztem, hogy rákérdezzek a lényegre. Kinek a póker, kinek a tengeri kincsvadászat, kinek a várakozás.

– Kell neked ótó – kajánkodott Krisz a boros pohara fölött, aztán leszólt a tornác mellett játszadozó kislánynak. – Kiskatya! Hozz egy ásványost!

Kiskatya még várakoztatott egy kicsit, de ki bánta: éppen eldobta ezt a kis játékot, és Sámli kutya futott utána a fűben-porban. A kutya a régi tulajdonosé – magyarázta Kristóf erőltetett mosollyal –, de nem vitte magával, aztán ő nevezte el Sámlinak, ugyanis négy lába van, és rá lehet ülni.

Aztán Kiskatya végre elvette a kutyától ezt a valamit, futott vele egy kört, majd a kezembe nyomta. Gombszemű, ötéves, és barátságos. A játék egy kicsit sáros, és poros.

– Én meg szoktam mosni – dugta az orrát a nyakamba. – Köpjéé rá!

Nem köptem, csak nevetgéltünk egy kicsit, és vakargattam a játékról a homokot. Kristóf filozófiai mélységű tréfákkal próbálkozott, de ez már nem az a humor volt, amiért megkedveltem. Az autóm a tornác előtt állt, a motorháztető fölött még remegett a levegő. Éreztem a kezemben a kis játék súlyát, és sohasem érzett vágy hatalmasodott el bennem, hogy az enyém legyen. Arra is emlékszem még, hogy a kis Katya beszaladt a házba, hogy hozzon nekem egy pohár ásványost.

 

Amikor csak úgy, találomra megnyomtam egy másik gombot, a piramis csúcsán a legfelsőt, nem történt semmi, pedig hallottam a kattanást. Itthon vagyok megszokott környezetemben, nincs fekete-fehér világ, nincs óriás‑világ, amit egy egér szemszögéből láttam egy pillanatig, csakhogy akkor a középső sor középső gombja benyomva maradt, és ha jól emlékszem, csak akkor ugrott vissza a lap síkjába, ha a szemben lévő lapon megnyomtam a neki megfelelő, már nem reteszelt gombot. Úgy tűnik, ebben az esetben a kis gombok reteszelik egymást.

Keresem a kifejezést arra, hogyan változhatott meg az életem és a világom rövid egy óra alatt. Egyet találok, a felelőtlenséget, de ez sem pontos. A további gondolkodás útján még olyan kifejezések ragadnak rá, mint a kíváncsiság, a hazardírozás, a birtoklási vágy, és az eddig sohasem érzett hataloméhség.
A Rubik-kocka forgatásában semmi rizikó, de Gollamnak lenni a Gyűrűk urából már egészen más. A véletlen segített, hogy azt a gombot nyomjam meg, ami hazahozott, csakhogy emlékszem arra a másik világra, amelybe belecsöppentem, és ez felértékelte a véletlenről alkotott elképzeléseimet. Ott voltam, és nem játék volt. Hiábavaló igyekezet azon gondolkodni, hogy vajon körülöttem változott-e meg a világ, vagy engem helyezett más világba a szerkezet, mert ez végül is mindegy. A hátamon nincsenek ott a korbács nyomai, a fájdalom is rögtön elillant, de a csónakok után még mindig vizes a ruhám, tehát most ott voltam-e, vagy sem? És ami nem hagy nyugodni: ha mégis ott voltam, az a másik világ vajon emlékszik-e a jelenlétemre? Behelyezkedtem-e valóban? Hagytam-e nyomot, vagy csak követhetetlen, múló villanás voltam?

Hogyan hihetem, hogy hatalmam van egy kis szerkezet fölött, amikor nyilvánvaló, hogy ő uralkodik fölöttem? Miért van, hogy mégis kockára teszek mindent, ami az életemet jelenti? Mert itt most arról van szó, és a félelemről, mert tudom, hogy valamiért ismét és úgyis megnyomom a következő gombot. Mert kell. A kíváncsiság irritál, Gollam követelőzik, a hatalom érzete lenyűgöz, a hazardírozás élménye adrenalinnal tölt fel, és feledteti a józan félelmet. Hallom a hangot, amint sugdos: nem a haláltól félsz. A halál jön, és megy. Az élettől félsz, attól az élettől, ami azután jöhet, miután ott ragadtál abban a másik világban, és vagy behelyezkedsz, vagy nem tudsz vele mit kezdeni. Attól félsz, hogy élni fogsz, és akkor bizony már nem számít, hogy most éppen hazardíroztál, felelőtlenül nyomogattál ismeretlen gombokat, mert mindig tudni akarod, hogy vajon most mi lesz, ha ezt teszed, vagy azt teszed, de közben elfelejted bebiztosítani magad, aztán sírsz, hogy te csak kipróbáltad. Téged nem mar meg a kígyó, mert eddig még nem mart meg, tehát ezután sem fog. Téged nem foghat a golyó, mert csatában még sohasem estél el, az első alkalommal pedig nem igazságos. Nem jár, ipiapacs! És ettől vagy te izé! Ezt akartad tudni, nem?

 

Megcsörrent a telefon. Soha rosszabbat! Elbotorkáltam a készülékig, de áldottam azt a pillanatot, mert éppen készültem megnyomni egy újabb gombot. Felemeltem a kagylót. Kristóf hangja.

– Na, izé… Megvan még az az izé?

Nem szóltam, tudtam, mire gondol. Megvan. Itt szorongatom a kezemben.

– Maradj otthon, átküldöm érte a kis Katyát. Kell neki.

Aztán csak az ismerős búgás, szabad a vonal.

Átküldi? Ez valami olyasmi, mint az átjössz? Egy ötéves gyereket húsz kilométerről? Felteszi a buszra?

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.

– Szia!

Az ajtóban a kis Katya állt. Egy ellenőrizetlen pillanat, és már otthonosan be is surrant mellettem, közben lelógó kezemből magához kaparintotta a játékot.

Már az övé. Ismét az övé!

Becsuktam az ajtót, és a gondolataim visszazuhantak az egyszerűség világába. Itt van egy gyerek, egy kislány, aki jóformán ismeretlen, az apja átküldte, szomszédok vagyunk és átjött a játékáért, ki találna ebben bármi kivetnivalót? Ki keresne mélyebbre mutató kérdéseket, mint hogy hogyan került ide olyan messziről, és főleg egyedül.

Aztán utánanéztem, hogy hol is van, mert a kis Katya már behelyezkedett nálam, ugrál az ágyon, lófarok-haja csapkod a levegőben. – Hogy kerültél ide? Apáék?

– Nem tudooom – nyújtja a szót, aztán szaladgál, mintha Sámlival kergetőzne.

– De most hogy kerültél ide? – kérdezem újra.

– Úgy, hogy rossz gombot nyomtál meg – kering körülöttem, és nem figyel rám. Nem könnyű alkalmazkodnom egy ötéves gondolataihoz, és most nem is fog sikerülni. Rossz gomb?

– Miért? Melyiket kellett volna? – nyúlok hátsó szándékkal a kis játék után, hogy megmutassam, mit is akarok tudni, de nem adja. Nyugalmat erőltetek magamra, pedig tudom, hogy erről az állapotról egy időre le kell mondanom.

Nem válaszol. És még percekig nem.

De hogy is válaszolhatna ez a kis bolond, amikor azt sem tudja, mit tart a kezében! Annak az én kezemben kellene lennie!

Akkorát kiáltottam, hogy az ablaküvegek is belerezzentek.

– Most pedig abbahagyod ezt, és rám figyelsz! Azonnal add ide!

Láttam, ahogy megmerevedik, és két gombszemében riadt fény villan. Úgy szorította a játékát, hogy vékony, hosszú ujjai belefehéredtek.

– Nem adom – jelentette ki egy ötéves teljes magabiztosságával. – Az enyém.

– A tied? Apa azt mondta, hogy találtad. – Próbálom valahogy elterelni a figyelmét, de még az előző pillanat hatása alatt van, és bizonytalanul méreget.

– Nem találtam. Az enyém. De ez a Kristóf elvette.

– Miért vette el? – kérdezem értelmetlenül, és elképzeltem a jelenetet, ahogy Kristóf elveszi a gyermekétől a játékát. Közben azért imádkozok, hogy ez a kis kenguru nehogy megnyomja valamelyik gombot.

– Mert ha nála van – villant felém a tekintete –, sokáig kell lenniük egy helyen. És tudja, hogy én nem szeretek sokáig ugyanott lenni. Azt mondta, hogy felelőtlenül nyomkodok, és akkor ott is mindig be kell rendezkedni mindenkinek, meg azt is mondta, hogy kivannak tőlem teljesen.

– És te értesz hozzá? – kérdezem, miután felfogtam, mit is mond.

– Értek hozzá, mert az enyém. Csak mindig, meg mindenki belezavar.

Nem tehettem semmit. Csak néztem, ahogy ül a székemben. Az arca és a tekintete komollyá vált, felnőttes figyelemmel forgatta, vizsgálgatta a játékot. Nyomogatja az egyik gombot a másik után. A gondolataim őrült táncot járnak, de még nem történik semmi. Hallom a kattanásokat, és tudom, hogy ezekben a kattanásokban ott van az életem, Kristófék élete is és mindaz, amit én egyetlen rövid óra alatt megtapasztaltam. De most itt van egy kis gyerek, akitől félnem kell? Kérjek tőle bocsánatot? Úgysem értené, hogy igenis bánt az az emlékkép, ahogy porzok kifelé a dűlőúton, és tengelytörésig nyomom a pedált. Kristóf is későn kapott észbe, kifulladva rohant a kocsi után, csak egy pillanatra ért mellém. Még most is a fülemben cseng a kiáltozása: – Nem azt mondtam, hogy elvedd, csak azt akartam, hogy megnézd!

Ez a kis Katya csak nézte a jelenetet a tornácról, kezében az éppen kihozott ásványvizes pohárral. Ugyanúgy, ilyen összehúzott szemekkel, mint ahogy most dédelgeti azt a kis piramist.

Honnan tudhatná egy ötéves, hogy beleszületni egy világba, vagy belehelyezkedni egy világba nem ugyanaz? Nem tudhatja!

Vagy mégis? Nem lehet véletlen, hogy az apa helyett azt mondta: „ez a Kristóf”!

Vissza kell vennem tőle! Sohasem akartam bántani egy gyermeket, de megteszem. Most!

Megérezte. Láttam az arcán, ahogy rám emelte a tekintetét. Egy gonosz bábu arca, előtte a vékony pók-ujjakkal körülfont kis piramis. Egyenesen a szemembe nézett, aztán felém nyújtotta a játékot. De inkább irányította.

Nem szabad megtörténnie!  Izmaimat megfeszítve ugrottam, hogy elvegyem tőle, pedig már akkor tudtam, hogy a mozdulat feléig sem jutok el.

Katt!

 

Egy kis tisztás közepén állok. Körben hatalmas fák fekete üstöke nyúlik az indigószín égbolt felé. Éjszaka közeledik, a sűrűben páfrányok ágaskodnak és lapulnak, a levegő nehéz, és szokatlanul páradús. Még emlékszem, hogy a csónakoknál, a hegyi úton és mindenütt a markomban volt az a kis játék.

De most üres a kezem. És sajnos tisztában vagyok a földtörténeti korszakokkal.

Néhány percig mélységes, idegen csend.

Jelenleg két dolog foglalkoztat. Az egyik a benti sötétségből közeledő hang. Egy hatalmas test lépései csapnak ilyen zajt, csupán percek kérdése, és szembe kell néznem vele. Ebben biztos vagyok. A másik, hogy valahol, a téridő mélységeiben egy kislány talán meggondolja magát, és megnyom egy gombot. Ebben viszont egyáltalán nem vagyok biztos.

 


Megjelent: Új Galaxis Antológia 18. Pécs, 2011. Kódex Nyomda Kft.

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: