KRITIKA – Logan, avagy öreg Rozsomák nem vén Rozsomák

2017-03-102017-05-26 R. J. Hendon logan, marvel, rozsomák, wolverine, x-men

Hugh Jackman szép kis karriert épített magának Wolverine (Rozsomák illetve Farkas, polgári nevén Logan – vagy James Hawlett, már elvesztettem a fonalat) megformálásával. Az X-Men – A kívülállók 2000-es bemutatója óta – szinte hihetetlen – összesen kilenc filmben játszotta el a szerepet, ha a nyúlfarknyi beugrásokat is beleszámítjuk. Nem túlzás azt mondani, hogy eggyé vált a szereppel, holott Hugh Jackman testalkata nem teljesen felelt meg a képregényhősnek.

A legtöbb nyilatkozat szerint Jackman utoljára bújt Logan bőrébe, nem csoda hogy belefáradt a szerepbe, meg aztán egyre nehezebben tudná alakítani a több száz éves mutánst, mivel az eltelt tizenhét év bizony meglátszik rajta. Épp ezt használták ki a készítők az utolsó Wolverine-sztorihoz, amely a jövőben, egész pontosan 2029-ben játszódik. Logan már Az Eljövendő Múlt Napjai jövőbeli jeleneteiben is mutatta a lassú öregedés jeleit (őszes halánték), ám most már tényleg látszik rajta az idő. Ami azonban ennél is aggasztóbb, az az, hogy a korral öngyógyító képessége és reflexei is veszítettek erejükből. Ez a fajta nehézkes, öreges komótosság áthatja az egész filmet, egyszerre juttatja eszünkbe Danny Glovert a Halálos Fegyver sorozatból (“Öreg vagyok én már ehhez”) és Clint Eastwood Gran Torino című hattyúdalát.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy képes újat mutatni. Kissé paradoxnak hangozhat, de az öregkorukat élő karakterek üdítő frissességet hoznak a képregényfilm zsánerébe, és a Logan mellett feltűnő szenilis vén trotty X-professzor szerepében Patrick Stewart is mutáns-pályafutásának egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. A poszt-apokaliptikus hangulat nem ismeretlen az X-Mentől, hisz láthattuk már Az Eljövendő Múlt Napjaiban, de míg ott egy hamisítatlan hollywoodi világvégét mutattak be gyilkos robotokkal, sok-sok robbanással és szuperképességek garmadájával, itt azt a fajta rozsdás, koszos, lepukkant motelekkel és kisiklott életekkel szegélyezett, road-movie elemeket is megvillantó poszt-apot kapjuk az arcunkba, amely a világ néhány részén a kőkemény valóság. Olyannyira hiteles, életszagú ez a világ, amelyben a Logan játszódik (egyébként a jó ég tudja, most melyik idősíkban vagyunk), hogy őszintén nem is tudom eldönteni, hogy poszt-apokaliptikusnak nevezhető-e, vagy csak szimplán realistának.

A mutánsok számára persze mindenképp érvényes a világvége-hangulat, hiszen alig maradtak páran. Kihaló fajjá váltak, csak tengődnek és egy olyan alternatív jövőn merengnek a félig kiürült whiskyjük mellett, amelyet elvettek tőlük. Hogy ki és miért, arra jó sokáig nem derül fény a filmben.

Az öreg csontok és az elfuserált világ mellett az “új remény” is megcsillan a filmben, egy kislány személyében. És nem is akárhogy! Dafne Keen az X-23, vagyis Laura szerepében egyszerűen briliáns, nagyon remélem, hogy a következő X-Men filmek valamelyikében is láthatjuk majd, például az Új Mutánsokban. Vitathatatlanul az egyik legerősebb eleme a filmnek Laura karaktere, a történet pedig gyakorlatilag az ő személye körül forog. Úgy is mondhatnánk, hogy a Logan egyben búcsúzása egy jól ismert karakternek, és eredettörténete egy friss legendának.

A film jó, nagyon jól működik szinte minden, alig lehet egy-két apróságba belekötni. Nem is teszem meg, mert csak szőrszálhasogatásnak tűnne. A megtekintése után még százszor fájóbb az, hogy Hugh Jackmant nem láthatjuk többé a szerepben, és én személy szerint nem szeretnék más színészt látni helyette Wolverine-ként. Remélem, hogy a stúdió nyugdíjazza a karaktert, nem erőltetnek ránk valaki mást, és inkább Laura adamantium-karmaitól fognak rettegni a rossz fiúk!

Értékelés: 10/10