KRITIKA – A nyolcadik utas az ÉLET

A világűr sötétjében rejtőző gonosz teremtmények Lovecraft óta klasszikus elemei a science-fictionnek és a fantasy történeteknek. Az alvó szörnyetegek eonok óta tartó nyugalmát felbolygató kíváncsi emberek általában borzalmas árat fizetnek óvatlan tetteikért, mi, mozinézők pedig rendre borzonghatunk a kozmikus büntetés láttán. Számtalan kiváló, emlékezetes alkotás született, amely ezt a témát járja körül – hogy csak a két leghíresebbet említsem, ilyen például az Alien és a Dolog. Ebbe a sorba kíván beállni az Élet című film is – sikertelenül.

A történet szerint a Marsról visszatérő szonda kőzetmintákat szállít haza, amikor űrszeméttel ütközik és megsérül. A Nemzetközi Űrállomás legénységére hárul a feladat, hogy elkapja a szondát és megszerezze az értékes kőzetmintákat, amit sikeresen teljesítenek is. Hamar kiderül, hogy a legénység és a földi tudósok is már korábban sejtették, hogy a szonda életet talált, mert a kőzetminták rögtön egy kifejezetten erre a célra kialakított karanténba kerülnek, ahol megkezdik a kísérleteket az egysejtűvel. Nagy az öröm, amikor bizonyítékot találnak a földönkívüli életre, sajtótájékoztatót tartanak, kisiskolások kérdéseire válaszolgatnak az űrhajósok és elnevezik az idegent, amely szépen cseperedik. Azonban egy véletlen baleset folytán az addig kezes kis jószág vérszomjas döggé változik és megkezdődik a küzdelem a túlélésért az Űrállomás fedélzetén.

 

 

Az Élet számára minden adott volt, hogy kiváló alkotássá érjen: a Nemzetközi Űrállomás jól ismert, hiteles díszletei sokkal közelebb hozhatták a történetet a nézőhöz, mint az Alien távoli jövőben, fénynél is gyorsabban közlekedő teherűrhajója, és a szereplőgárda is adott volt ahhoz, hogy hiteles játékot láthassunk. Sajnos, míg az űrállomás ebből a szempontból jól teljesít, a színészek nem, de a legnagyobb baj a forgatókönyvvel és az idegennel vannak.

Az ilyen történeteknek két kulcsfontosságú eleme van: a szörnyeteg legyen emlékezetes, egyedi és hátborzongató egyszerre, a színészek pedig hitessék el velünk a rettegést. Lássuk először a színészeket!

Ryan Reynolds és Jake Gyllenhaal a két húzónév a filmben, kettejük közül Gyllenhaal a főszereplő. A többiek, az orosz parancsnok, a brit járványügyi szakértő, az ugyancsak brit biológus és a japán űrhajós jellegtelen, faék egyszerűségű karakterek, akiket a film meghökkentően bagatell eszközökkel próbál megszerettetni velünk még a mészárlás kezdete előtt. Például a japán fickó épp apuka lett, tableten keresztül nézi végig kislánya születését – a jól ismert horror-szabályok szerint ez egyenlő a halálos ítélettel. A brit biológus, aki az idegent közvetlenül megvizsgálja, gyerekkora óta béna és csak a súlytalanságban érzi úgy, hogy teljes ember – hogy ez miféle pluszt ad hozzá a történethez, azt ne tőlem kérdezzétek. Ryan Reynolds ismét hozza a jól ismert nagyszájú humorzsákot, a járványügyi szakértőről és az orosz parancsnokról pedig semmit sem tudunk meg. Gyllenhaal karaktere már több mint egy éve az űrben van, mert – kapaszkodjatok meg – nem akar hazamenni, mert utálja a földlakókat. Kissé érdekes, hogy egy ilyen extrém-introvertált fickó mégis miért érzi jobban magát a nap huszonnégy órájában összezárva öt másik emberrel, mint kint a pusztában.

 

 

Az a baj, hogy a film készítői nem értettek hozzá, hogyan szerettessék meg velünk a karaktereket. Az Alien és a Dolog szereplőinek háttérsztorijáról nem tudunk meg jóformán semmit, egyikük sem volt béna, introvertált, apakomplexusos és nem halt meg a kiskutyája, ami akkora trauma volt neki, hogy évekre elvonult a világtól… Önmagukban voltak érdekesek, a történések során, az eseményekre adott reakcióikból mutatkozott meg az, hogy milyen emberek valójában, és ettől váltak érdekessé. Például Ripley, amikor már ötödszörre ordít úgy Parkerrel, mint egy kutyával, vagy Lambert sokadik hisztérikus kiborulása és Dallas higgadtsága a nyilvánvaló veszedelem dacára – ezektől váltak karakterekké műanyagbábok helyett. Az Élet szereplői unalmas, közhelyes figurák, akikért nem tudunk izgulni, mikor egyenként elintézi őket az idegen.

És akkor az idegen… Hát, ez ilyen csápos izé. Kábé ennyi. Sok csáp, a végén növeszt magának valami fej szerű dolgot is, amin mintha lenne valamilyen arc. Mint említettük, az elején egysejtűként kezdi, aztán többsejtű organizmussá válik, majd olyan lesz, mint egy gombatelep. Ez után elkezd állathoz hasonlóan viselkedni, reakcióba lép a környezetével, reagál az érintésre és baromi gyorsan nő. Hamarosan már olyan, mint egy kis lebegő virágszirom, medúza-szerű jellegzetességeket mutat. A medúzából aztán polippá alakul, egyre nagyobb polippá, legvégül megjelenik rajta egy csontos kinézetű fej. A lény láthatóan végighalad a törzsfejlődés nagy lépcsőfokain. A szereplők elmondása szerint minden sejtje egyszerre izomsejt, fényérzékelő és idegsejt (mondjuk, akkor nem értem mi szüksége fejre), és egyetlen sejtből képes regenerálni önmagát. Mindezek ellenére unalmas. A filmkészítők összelopkodták a híres szörnyfilmekből, a bonyolult fejlődési fokozatokat az Alienből, az egyetlen sejtből gyilkos organizmussá alakulást a Dologból, a táplálkozását pedig a Masszából, de nem tudták ezt összegyúrni egy meghökkentő formába.
Ja, és ami tényleg teljesen hazavágja a horror-hangulatot, az a neve: Kelvin.

 

 

A harmadik nagy problémám a filmmel a forgatókönyv, de erről már nem tudok SPOILER-ek nélkül beszélni.

Rengeteg ostoba és érthetetlen, vagy csak nagyon erőltetett módon megmagyarázható döntésnek lehetünk tanúi a filmben. A karakterek többsége inkompetens – a parancsnok például egyszer sem viselkedik parancsnokként, majdhogynem a legfölöslegesebb egyén az állomáson -, a földi irányítás pedig egy hihetetlenül ostoba módon próbálja megakadályozni az organizmus lejutását a Földre. Amikor nyilvánvalóvá válik, micsoda fenyegetést jelent Kelvin az emberiségre, és hogy képtelenek kordában tartani, a Földön – eléggé el nem ítélhető módon – arra az elhatározásra jutnak, hogy meg kell szabadulni ettől a lénytől, akár az űrállomás feláldozása árán is. Mit tenne minden normális katonai vezetés ebben az esetben? Szétrobbantaná az egészet, mondjuk egy atombombával, hogy írmagja se maradjon az idegen fertőzésnek. Ehelyett azt látjuk, hogy felküldenek egy Szojuz űrhajót, a fedélzetén két kozmonautával, hogy csatlakozzanak rá az űrállomásra és tolják ki a nyílt űrbe! Persze, hogy ez egész katasztrofális véget ér.

Aztán van egy olyan jelenet, ahol a három megmaradt szereplő bezárkózik egy modulba, hogy elszigeteljék magukat Kelvintől, aki már az egész állomáson garázdálkodik. A deréktól lefelé béna biológus hosszú monológot ad elő arról, hogy az élet az milyen agresszív, ilyen a természete, satöbbi-satöbbi, majd kiderül, hogy Kelvin végig ott volt rátekeredve a lábára a nadrág alatt. Miért nem szólt róla a többieknek? Semmilyen alapja nem volt annak, hogy eltitkolja a dolgot, és nincs semmilyen arra utaló jel sem a filmben, hogy az idegen képes lenne bárkit is irányítani vagy befolyásolni.

 

 

A film lendületét a lehető legostobább helyeken akasztja meg egy teljesen fölösleges monológ vagy elmélkedés nem odaillő és plusz mondanivalóval nem szolgáló dolgokról (két szereplő egyetért abban, hogy hiányzik az apjuk, miközben egy mesekönyvből idéznek fel pár sort), hosszan bámulnak maguk elé vagy ki az ablakon, és egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy úgy viselkednének, ahogyan az egy asztronautától elvárható: logikusan, higgadtan. Ha ezek az alakok utaztak volna az Apollo-13 fedélzetén, nem úgy jelentették volna az életveszélyes meghibásodást, hogy “Houston, van egy kis probléma”, hanem úgy, hogy “Houston, mind megdöglünk itt, a rohadt életbe, mi a fenét csináljunk??!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!”

A film befejezése merészebb, mint az egész film maga, azonban aki nem most lát először ilyen stílusú alkotást, az már percekkel korábban sejtheti, mire megy ki a játék.
Az Élet nem tud meglepni, unalmas, ötlettelen és bosszantó. Ezek után már azt kívánom, bár igaz lett volna az a nevetséges pletyka, hogy az egész film a Venom előzménytörténete. Sajnos nem az. Csak egy klisétenger.

Értékelés: 10/5



Élet
(Life – 2017)

Rendező:
Daniel Espinosa

Producer:
David Ellison
Dana Goldberg
Bonnie Curtis
Julie Lynn

Forgatókönyv:
Rhett Reese
Paul Wernick

Szereplők:
Jake Gyllenhaal
Rebecca Ferguson
Ryan Reynolds
Hiroyuki Sanada
Ariyon Bakare
Olga Dihovichnaya

Zene:
Jon Ekstrand

IMDb link


R. J. Hendon

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: