INTERJÚ – Szélesi Sándor

Szélesi Sándor az egyik legismertebb és legaktívabb magyar sci-fi író, vele beszélgettünk el az írásról, Pokolhurok című könyvéről és a Mysterious Universe-ről.

Köszönjük, hogy szántál ránk az idődből. Eléggé elfoglalt író vagy, és egyike azon keveseknek, akik itthon meg tudnak élni az írói karrierjükből. Vissza tudsz emlékezni, mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy az írással akarsz foglalkozni?

Konkrétan a bejelentés pillanatára emlékszem. Tizenhat voltam, és a szobám közepén álltam édesapámmal szemben. Azt kérdezte, milyen fakultációt választok a gimnáziumban, tehát mi szeretnék lenni. Döntenem kell. Édesapám villamosmérnök volt, nyilván valamiféle racionális válaszra számított. Én viszont azt mondtam, hogy író leszek. Jó, jó, mondta apám, de milyen szakmát választasz? Írni szeretnék, ismételtem meg, író akarok lenni. Értem én, felelte az apám türelmetlenül, írni akarsz, de miből fogsz megélni, fiam? Írásból, válaszoltam harmadjára is. Hát kell valami normális foglalkozás, mondta édesapám, válassz valamit; mire én a földhöz vágtam a három nappal korábban vett kalapomat, és azt kiabáltam, hogy engem nem értenek meg itthon. És elrohantam… Így indult az írói pályám.

Íróként milyen művek és szerzők hatottak rád legjobban? Mit olvasott gyerekkorában a “kicsi Sheenard”?

Gyerekkorában? Karl Mayt mind és többször is, Nemerétől Lars, Don, Ariel történeteit, Rónaszegi Kartal-sorozatát, Bogáti Halló, itt Mátyás királyát. Ilyeneket. Dumas-tól A három testőrt és a Húsz év múlvát. Később, a nyolcvanas évek közepén Asimovot, Clarke-ot, Sztrugackijt, aztán Bradburyt, sci-fit minden mennyiségben. És krimiket, ami csak megjelent. Aztán még később Hemingwayt, O’Henryt, Marquezt, Vonnegutot, Gore Vidalt… És persze, ahogy múltak az évek egyre több mindenkit. Egy írónak muszáj olvasnia. És az, hogy mit olvas, automatikusan meghatározza a fejlődésének az irányát is.

Tudom, nem könnyű, de ha választanod kell, melyik művedet tartod a legfontosabbnak, közülük is melyik science-fiction regényed avagy novellád a kedvenced?

Tedd fel a kérdést egy apának vagy egy anyának, hogy melyik a legkedvesebb gyermeke. Ez nem így működik. Más és más miatt vagyok büszke a „gyermekeimre”. Az Excalibur keresése I-II. például vitathatatlanul a legnagyobb és legösszetettebb munkám. Kétmillió leütés fölötti megaregény a kínai és kelta mitológia összefonódásáról az emberiség történelmében, űroperett háttérrel a Mysterious Universe világából. Remélem, idén kijön a második kiadása, két kötetben megint, mert nem fért el egyben… A beavatás szertartásában egy apa-fiú kapcsolatot írtam le nem sokkal a válásom után, a Csillagfényszövőkben pedig az apák és lányok kapcsolatáról vallok, amit nagyon-nagyon elrontottam a saját életemben. A Pokolhurok című regényben a cigánygenocídiumot villantom fel félelmetes tudományos pontossággal, míg a Sztálin, aki egyszer megmentette a világot című könyv egy szédítő, élvezetes szellemi játék számomra. Mi lenne, ha Sztálin túlélné egy életelixírnek köszönhetően a saját halálát? A Kincsem-regényre viszont azért vagyok büszke, mert történelmileg valósághű. Irtózatos méretű anyaggyűjtés van mögötte, és igyekeztem nagyon hiteles lenni – nem kicsit a film miatt, amely teljesen hiteltelen.

Hétszeres Zsoldos Péter-díjas és ESFS-díjas szerzőként vitathatatlanul ott hagytad a kezed nyomát a magyar science-fiction történelmén. Ezek közül az egyik legfontosabb állomás a Mysterious Universe megalkotása volt, írótársaiddal, Harrison Fawcettel és Brett Shaw-val. Hogyan született meg a közös univerzum ötlete?

Fonyódi Tibi inspiratív alkat. Megírta a Katedrálist, majd elkezdte a Brett Shaw-sorozatát, mire fel kedvet kaptam én is a könnyed űroperettekhez, és megalkottam a magam kissé őrült főhősét: York Ketchikant. Aztán egyszer csak érkezett egy levél, amolyan kézzel írott, postán feladott levél Tibitől, hogy mi lenne, ha a Katedrálist, a Shaw-történeteket, a Városalapítók világát és Ketchikant összegyúrnánk egy sorozatba. Én a Városalapítókat nem tudtam elképzelni a világ részének, de a többiben benne voltam. Ettől a pillanattól kezdve már csak vörösbor-mennyiség kérdése volt a világalkotás.

Hogyan nézett ki a közös alkotás a kezdetekben? Összeültetek és megbeszéltétek, hogy ki milyen irányba vinné el a sorozatot?

A közös alkotást úgy kell elképzelni, hogy én felutaztam Veszprémből vagy Kaposvárról Tiborhoz Budapestre, vettünk pár üveg bort és rendeltünk két pizzát, aztán hajnalig ötleteltünk. Sokkal több regényt kitaláltunk, mint amit meg tudunk írni életünkben, kivéve persze, ha a technológiai szingularitás halhatatlanná tesz minket… Tibor az az alkat egyébként, aki ötleteket dobál fel. Én a rendszerező elme vagyok, próbáltam a „kiáramlásaink”-at összerendezni, célt adni az emberiség küzdelmének a harmadik évezredben. A Mysterious Universe most már közel húsz éve fut, és van kábé harminc kötete és egy tucatnyi írója. Ezzel együtt sem jutottunk még el a legfontosabb kérdésig: mi végre teremtetett az ember. Viszont remek kis kalandokkal szórakoztatjuk az olvasóközönséget. Nincs még egy ilyen sorozat magyar nyelven, ezt bátran állíthatom.

Mi a véleményed a magyarországi sci-fi irodalomról, az azt övező szubkultúráról és közösségekről? Mennyire más az, amit a magyar szerzők írnak, mint amit angolszász társaik?

Ez négy kérdés, amiről egy egész hétvégét lehetne vitatkozni. Ott kellene kezdenünk, hogy a kilencvenes években egy egész írógeneráció kimaradt a sci-fiből. A Galaktika nem nevelte ki a magyar SF új írórétegét, ez Kuczka Péter óriási hiányossága, sőt, megkockáztatom, bűne volt. Aztán ott a másik kérdés, hogy a magyar SF-írónak vajon hova kell inspirációért nyúlnia? A magyar irodalomhoz vagy az angolszász mainstream áramlatokhoz? Esetleg az európai szellemi közösséghez? Ja, és akkor már tisztázzuk, hogy mi a sci-fi!

A közösségek kérdésében vitathatatlanul egyszerűbb a helyzet: a magyar SF-klubélet a nyolcvanas évek második felében eltűnt. Elpárolgott. Alapjáraton maradt a HungaroCon egy vidéki kisvárosban, Salgótarjánban. Szép volt, jó volt, de nagyon kevés volt. Mi az Átjáró magazinhoz köthető fesztiválokkal 2003-2006      között megpróbáltuk feltámasztani az irodalmi és filmes rajongótábort. Ugye a sorozatokhoz kapcsolódó kisebb-nagyobb közösségek megvoltak, egy Star Trek, egy Babylon5, egy Csillagkapu, egy Star Wars-rajongói réteg létezett, de elég elszigetelten működött. Rájuk lehetett építeni, de egy üzleti alapon megszerveződő, tehát fenntartható rendezvénysorozathoz kevésnek bizonyultak, az irodalomkedvelőket pedig nem lehetett kirobbantani a karosszékekből. Próbálkoztunk és elbuktunk. Én feladtam ezt a próbálkozást 2006 őszén.

Sci-fi közösség ma, ha nem számítjuk a filmes rajongókat, akkor egy van: ez az Avana. Ott voltam a születésénél, követtem a fejlődését, alakulásait. Drukkolok nekik. Drukkolok nektek fiúk-lányok. Legyen energiátok ahhoz, amihez nekem – becsületesen bevallom – nem volt.

Pokolhurok című regényed egy olyan tudósról szól, aki rasszspecifikus vírust készít, hogy gyermekkori tragédiája miatt bosszút álljon a cigány kisebbségen. Úgy tudom, elég nehezen tudtad kiadatni a regényt. Visszarettentek a kiadók a témától? Túl meredek volt nekik?

Igen, a cigány-téma meredek a mai Magyarországon. Nem csak a kiadóknak, de a rádiónak és a sajtónak is sokszor. Hihetetlen sok visszautasítást kaptam. De azt azért valljuk be: ez nem egy könnyű regény. Ne tévesszen meg senkit a rövidsége vagy a főszereplő látszólagos egyszerűsége. Ez egy összetett, önvizsgálatra késztető, nyomasztó mű, brutálisan hiteles tudományos háttérrel. Nem is mindenkinek ajánlom.

A science-fiction nálad csupán egy műfaj a sok között, amelyben otthonosan mozogsz, hiszen misztikus regényeket, fantasyt, forgatókönyveket is írsz. Mit olvashatunk tőled legközelebb a tudományos-fantasztikus zsánerben?

Fogalmam sincs. Elkezdtem egy Mysterious Universe-regényt még két éve, három hónap alatt a feléig eljutottam, azóta állok vele. Hogy mikor fejezem be, az a kiadótól függ. York Ketchikan első történetéről van szó, Négykezes plazmára és energiavetőre címmel. Tervezem emellett egy hard SF regény megírását, azután egy alternatív történelmi kisregényt, de van egy misztikus sci-fim is harmadrészt készen. Meglátom, mihez van kedvem, vagy mihez van kiadóm. Nem szeretek asztalfióknak írni.

Hol találkozhatnak veled legközelebb az olvasók?

A 2017-es Könyvfesztiválon áprilisban a Millenárison. Szombaton, 22-én a Főnix kiadó standjánál dedikálom a Csillagfényszövők regényemet, vasárnap, 23-án pedig a Könyvmolyképző standjánál a Kincsemet.

Köszönjük szépen!


R. J. Hendon

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: