ÚJ GALAXIS novella – Chang’e, kedvesem

Az alábbi történet a 2011-es Preyer Hugo novellapályázaton szerepelt, és a 18. Új Galaxis Antológiában jelent meg.

A zsűri véleménye szerint:

Lírai szépségű, szomorú történet, jól megírva, érzelgősség, és nyavalygás nélkül.
A nyomorból való kitörés vágya… és a csapdák, amik ezt nem engedik…
Az elérhetetlen álom csábítása…
Azt hiszem, sokan ismerjük ezt az érzést…
Ady verse jut az eszembe: „Harc a nagyúrral”…”…Az én hajómra vár a tenger…”…

 

Fogadjátok szeretettel Körtvélyes Ákos novelláját! Ha tetszett a történet, rengeteg hasonló alkotást találtok az Új Galaxis oldalain.

 

Körtvélyes Ákos

Chang’e, kedvesem

 

A lebuj vécéje ugyanolyan alkalmasnak látszott újrakezdeni az életemet, mint bármilyen más hely. Ültem a csésze mocskos fedelén, hidege borzongatta a bőrömet, és a fülke ajtajára karcolt-írott feliratokat néztem. Vagy valamit azokon túl.

Félelmetes érzés volt kilépni a fegyintézet kapuján. Hét hónapig egy lyukban tartottak, és egy földalatti élelmiszertelepen dolgoztattak – a negyedik, mesterséges fényben eltöltött hét után úgy éreztem magam, mint egy átkozott vakond. Jobban bíztam a tapintásban, mint a látásban, és hamar megtanultam nem tudomást venni a hidegről. Könnyebben ment, mint újra a fényre, az érzékszerveimnek leképezhetetlennek tűnő térbe lépni. Az intézet küszöbén túl legszívesebben összekuporodtam volna. Vágytam rá, hogy elbújjak a világ, régi-új otthonom elől, és fáradtan mosolyogtam, amikor rádöbbentem, mi hiányzik: a megszokott falak és a föld szaga.

Új életem első útja harminchét lépést számlált; pontosan ennyire volt szükségem, hogy a határtalan égbolt alatt átvágva a lepattant kocsma menedékébe húzódjak. Remegett a kezem, amikor a pultra könyököltem, de a hangom nem hagyott cserben. Töményet kértem, és egy szuszra megittam.

Csak a mellékhelyiség kopott tükre előtt értettem meg, hogy miért nem kérte a kocsmáros az id-kártyámat: újkori önmagam hiába múlt csak tizenhat éves, hét hónapnyi okot talált ahhoz, hogy felnőttebbnek látszódjék. Bőröm korábbi sárgás színezete helyett most határozottan koszos barnának rémlett, amúgy is vágott szemeimre pedig annyira rátelepedett a héj, hogy szinte milliméternyi rést hagyott csak a világból – így láttam veszni anyám, a kínai asszony örökségét. Magyar apámtól őrzött vonásaim mélyebbnek, szőkésbarna hajam pedig mocskos-feketének tűnt, és vizsgálódásomban itt jutottam el addig a pontig, hogy magamra zártam a vécé egyetlen fülkéjének ajtaját.

Kudarcot vallottam abban, hogy megértsem, netán elfeledjem a múltat, egyszerűbbnek gondoltam, hogy félresöpörve minden eddigit új életet kezdek. Tiszta lapot nyitottam, és elhatároztam, többé nem adom más kezébe a tollat, amivel írok rá.

Hogy mihez kezdek ezután? Családom három éve kétfősre fogyatkozott, és nem láttam okot rá, hogy visszatérjek a szülői házba. Egyrészt valami szerencsétlen véletlen okán éppen anyám halt meg az ezerszer elátkozott apám helyett, másrészt az életben maradt ősöm utolsó találkozásunkkor közölte, hogy megválik a háztól, vidékre költözik, a címet nem adja meg, ne is keressem. Csak néztem a beszélő vasrácsán keresztül, és azon gondolkodtam, vajon miből gondolta, hogy megpróbálnám. Ahhoz túl sok megaláztatásban és verésben részesített.

Barátból sem álltam túl fényesen, csak egyetlen emberről tudtam, hogy talán szívesen fogadna. Igaz, hét hónapja felé sem néztem, mégis meg kellene…

− Hé, haver, minden oké? – A csapos türelmetlen hangja visszarángatott az ürülékszagú, graffiti-díszes valóságba.

− Persze – mondtam. Felszedelőzködtem, és meghúztam a kart. A víz gyenge robajjal zúgott alá, én pedig kiléptem az ajtón.

− Remélem nem vagy drogos, haver. Szarul festesz.

A fejemet ingattam. Rosszallóan nézhetett, éreztem a bőrömön a tekintetét. Megmostam az arcom, és mire újra felnéztem már nem volt sehol. Kiléptem a vécéből, és a pultnál kértem még egy italt. Lehúztam, fizettem és nem is csodálkoztam rajta, hogy a zsebemben lévő pénz máris a felére apadt. Az állam a bekasztlizásommal és tartásommal járó költségekkel szinte a nullára csökkentette azt a keveset is, amit az elmúlt hónapokban vakondként kerestem.

Kiléptem a térre, ezúttal felkészültebbnek éreztem magam hozzá. Aztán elindultam, és reméltem, hogy még mindig ott lakik, ahol régen, és nem szállt még fel a Holdra.

Chang’e, kedvesem, jövök!

 

 

Ilént két éve ismertem meg, az iskola utolsó előtti évében. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ne a négyszázezres kínai negyed zsúfolt intézményeibe járjak, de tökéletesen beszéljem az ősei nyelvét. Magyar suliba íratott ugyan, de mellette ő is tanított, és ennek igazából akkor láttam először és utoljára hasznát, amikor a szép magyar lány megszólított. Furcsa kiejtéssel beszélte a kínait, amitől nevethetnékem támadt. Nem sértődött meg, és olyan szépen mosolygott, hogy nem tudtam neki ellent mondani, amikor megkért, hogy velem gyakorolhassa a nyelvet. Rendszeresen találkoztunk, pár hónappal később pedig végleg a bizalmába avatott. Azon az estén lettünk barátok.

A tányérokkal babrált a konyhafülkében, majd némi zörgést követően két pohárral tért vissza hozzám a díványra. Emlékszem milyen zavart voltam. Csak egy sértett kamasz kérdezheti meg így egy lánytól:

− Szóval kurválkodsz azért, hogy az álmaidat elérd?

Lesütötte a szemét, de nem látszott rajta, hogy szégyellené a dolgot, vagy megbántanám ezzel a témával. Az állam a gondozása költségein spórolt, amikor vidéki nevelőszülőknek adták ki, ő pedig első adandó alkalommal, a nagykorúsága napján, tizenhárom évesen otthagyta őket, és felköltözött
Budapestre, hogy új életet kezdjen. Egyedül egy nagyvárosban.

− Hívhatod így is, Lin. – Olyan szépen ejtette ki a nevemet, hogy igazán mégsem tudtam haragudni. – Én másképpen tekintek rá.

− Befektetésként? – Azt hiszem, vigyorogtam. Nem lehettem szép látvány.

− Olyasmi. Vagy még inkább: szükséges rossz, ami nélkül soha nem érhetném el, amit szeretnék. Kényszer, ha neked így könnyebb elfogadni…

Hallgattam. Minden érvem távolabb vitt volna a vita magjától, ezért inkább csendben maradtam. A bor hűvöse oldotta kissé a feszültséget. Ilén tizennégy évesen szexuális kielégülést nyújtott férfiaknak. Elég fiatalon ahhoz, hogy sokat fizessenek ezért – az érintetlenségnek már az illúziója is ajzószerként hatott a középkorú pénzes pasasokra. Undorodnom kellett volna tőle, de nem ment. Ahogyan mesélt, lenyűgözött a lelkesedése. Megint a Hold volt a téma.

− Több mint kaland, Lin. Odafent minden más. Van elegendő étel, még csak sorban sem kell állni érte. Nem kell szenvedni a zsúfoltságtól, és szabadon élhetnék. Tudom, drága ott az élet, de csak addig, amíg nem találok valami jól fizető állást. Nem véletlen, hogy gazdaságtant tanulok, azt mondják, odafönt nagy a kereslet a szakemberek iránt. Olyasféle paradicsom az, amiről a Biblia is ír, Lin. Csak a kiképzést, a feljutást, meg egy évnyi fent töltött idő árát kell ilyen módon megkeresnem.

− Mégis, mennyi az?

Mondott egy összeget, amitől leesett az állam. Gyors számolgatás után kiderült, akár három nagyobb házat is vehetett volna belőle a Föld jobb sorsú országaiban. Magyarországon pedig többször ennyit is. Akkor értettem meg, hogy a cél fontosabb az eszközöknél. Ha attól kezdve eszembe jutott Ilén, ahogyan egy dagadt férfi alatt nyög, teste megfeszül a benne mozgó hímtag lökéseinek ütemére, mindig a szemeire gondoltam. Azok, ha nyitva voltak, ha nem, csak a Holdat látták. A jövőjét, amiért semmilyen áldozatot nem sajnált.

Irigyeltem. A kitartásáért. Az álmaiért.

− Tudod – megfogtam a kezét, és a szemébe nézve folytattam −, anyám mesélt nekem egy legendát. Egy jópofa mesét a halhatatlan házaspárról. Huoyi remek vadász volt, aki megölte a Jade császár nappá változó fiait, hogy azok ne perzselhessék fel a földet. A császár azonban elégedetlen volt vele, és feleségével, Chang’e-vel együtt száműzte őket a mennyekből. – Ilén mosolyogva figyelt. Nem tudtam eldönteni, hogy min mulat. − Az asszony a földön az elvesztett halhatatlanság után sóvárgott, ezért férje hosszú és veszélyes utazás során a Nyugati Anyakirálynőtől elhozta számukra a vágyott elixírt. Chang’e nem bírta kivárni, míg férje vadat lő a győzelmi lakomához, és egyedül fogyasztotta el az egészet. Halhatatlan lett igaz, de teste légiessé vált, és felszállt a Holdra. Huoyi ugyan lelőhette volna, de nem támadt a szerelmére. Chang’e most is – kimutattam az ablakon − odafent él.

− Szegény. – Nem tudtam eldönteni, hogy Ilén hangjában bujkál-e valami, vagy netán a bortól tűnik olyan álsajnálkozónak. – Milyen régi a történeted?

− Van vagy négyezer éves.

− A XXIII. század küszöbén állunk, a Holdat nyolcvanegy éve gyarmatosították – számolt hangosan. – Ez azt jelenti, hogy a hölgy négyezer mínusz nyolcvanegy évig volt kénytelen gubbasztani odafent? Egyedül ez igen hosszú idő…

− Nos… − töprengőnek látszhattam, mert mosolyogni kezdett. – Nem volt egészen egyedül.

− Nem? – kérdezte kajánul.

− A Hold Úrnőnek van egy társa is. Egy jáde nyúl. – Ilén nevetésben tört ki. − Állítólag elixíreket gyárt, és teliholdas éjszakákon még szabad szemmel is jól megfigyelhető.

Kacagott, párnát szorított az arcára, és a kanapé teljes hosszában kifeküdt és vonaglott a nevetéstől. A poharam tartalmát mentettem előle, és mire felocsúdtam, már az ölemben feküdt, és a haját simogattam. Néztük egymást. Láttam a szemében valamit. Nem tudom, micsodát, de úgy gondoltam, hogy biztosan nem a Hold az. Bátortalanul megkérdeztem:

− És ma… ma nem…?

− Ma szabad vagyok, Lin.

Megcsókoltam, és aznap este már nem jutottak eszembe az őt ölelő férfiak. Helyénvalónak éreztem, így szeretkezésünk alatt többször is a fülébe suttogtam a nevét. Az igazit. Azt, amit csak én ismerek: Chang’e. Ő pedig mindannyiszor mosolygott, és azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget az, ami aznap este elkezdődött.

Sokat gondolkodtam ezen azóta is, volt rá időm bőven. A kapcsolatunk nem érhetett happy-enddel véget, és ha valóban megírták a csillagokban, akkor azt bizony a Holdon tették. Chang’e végül teljesíti az álmát, felrepül és boldogan él ott. Számomra elérhetetlenül, halhatatlanul. Mégsem tudtam a szürke golyóbist átkozni, hiszen végső soron neki köszönhettem Ilént is. Ha nem a kínaiak hódítják meg a Föld kísérőjét, és ha nem az ő nyelvük számít hivatalosnak odafent, akkor Ilén sohasem szólít meg, én pedig…

Nem lettem volna olyan átkozott bolond, hogy belekeveredek egy rablásba.

 

 

A bérház mindig is riasztott szürkeségével. Az a fajta volt, amit monoszálas megerősítéssel tettek még időt állóbbá − egy igazi műemlék, amit ha rajtam áll, rég földig romboltattam volna. Egy parlamenti nagykutya azonban még látható életképtelensége dacára is ragaszkodott a régi városkép fenntartásához. Mintha a történelemnek, a sorsunkra árnyékot vető szörnyetegnek magunk adnánk hatalmat, hogy gátolhassa a fejlődést.

Úgy nyomtam a csengőt, mintha ezzel fájdalmat okozhatnék a kőmonstrumnak. Délután négy óra volt, reméltem, hogy Ilént itthon találom. Az iskolában végzett, és talán még nem ment el dolgozni. Megkönnyebbültem, amikor meghallottam a hangját.

− Ki az?

− Ni hao, Chang’e! Szia, Ilén!

Hallgatott. Eszembe jutottak a holdsütik, amikkel az Úrnő tiszteletére tartott első közös Holdünnepünkön leptem meg. Nem sikerült finomra, de a világért sem panaszkodott volna. Az ajtónyitó csengő térített vissza a jelenbe, és beléptem a bérház megviselt kapuján.

− Ni hao! Szia, Lin! – Mosolyogva fogadott az ajtóban. Kicsit lihegtem még, kimerített a lépcsőzés. Bármilyen modern technikával is erősítették meg, a világért sem szálltam volna be a liftbe.

Megbámultam. Az arcán zöld foltokat láttam, de mielőtt szóvá tudtam volna tenni, már intett, és én követtem az egyszobás lakásba. Szennyes ruhák halma mellett bújt el, a túlzsúfolt szekrényt érintve a kis konyhafülke felé tartott. Elnéztem a mozgását. Kissé sántított.

− Kérsz kávét, Lin?

− Naná, Chang’e. – Leültem a kanapéra, és kerültem a pillantását, amikor a csészékkel visszafelé tartott.

− Mi történt veled, Lin?

− Semmi komoly. – Tudtam, hogy az én arcom is árulkodó lehet. – No, és veled?

− Csak élek.

Hallgattunk. Kortyolgattam a kávét. Nem sikerült túl ízletesre, de eszemben sem volt panaszkodni; jó hét hónapja a legfinomabb fekete volt, amit csak ihattam. Csak néha mertem felpillantani, de annyi elégnek bizonyult, hogy megállapítsam: Ilén bajba került, valaki rendszeresen megverte. A foltok az arcán, a karján, a keze remegése mutatta. Az én ujjaim is reszkettek. Az üres csészét percekig szorongattam, mielőtt megszólaltam volna.

− Ki volt az, Lin? Ki… bántott?

Nem szólalt meg. Én bírtam kevésbé a csöndet.

− Egy kuncsaftod, igaz?

Bólintott.

− Kényszerít, hogy visszamenj hozzá. Ostoba állat az ilyen. Majd én…

− Nem, Lin. Ő… valóban akkor élvezi, ha erőszakoskodhat, de nem kényszerít. Magam megyek.

Elképedtem.

− De miért, Ilén? Az Isten szerelmére.

Kibámult az ablakon. Kicsit felfelé nézett, és bár még nem láthatta, tudtam, hogy mit néz.

− Két hónap múlva befejezem az iskolát. Túl vagyok az első súlytalansági és fizikai teszteken. Sikeresen, érted, Lin? A férfi sokat fizet. Rengeteget. Hamarabb eljuthatok a Holdra, mint gondoltam.

− Csak mellesleg úgy kidekorálja az arcodat, hogy alig lehet rád ismerni. – Közben közelebb húzódtam hozzá. Úgy éreztem, jó lenne megérinteni.

− Kibírom. – Távolabb húzódott. – Eltűntél.

A vád – csupán egyetlen szó – szabadesésben gyorsuló üllőként zúdult rám. Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Felszakadt bennem minden, amiről úgy hittem, hogy előző életemmel együtt temettem el. És újra éreztem a félelmet, amikor… Késő éjjel léptem át a kínai negyed határát, csak a lampionok fénye, az utcán lődörgő részegek hangoskodása kísért utamon. Görcsbe rándult gyomorral, egy aranysárkányokkal díszített lokálban tárgyaltam a triád, a Kilenc Sárkány képviselőjével. Munkát és pénzt akartam − minden áron −, de már az első próbán elbuktam. Egy kis ékszerüzlet kirablásakor a tulaj fegyvert húzott elő a pult alól. Mágneses gyorsítású ágyú volt, méreteiben is elrettentő. Ő azonban nem elégedett meg ennyivel: két társammal végzett, és velem is megtette volna, ha nem kapcsolok időben, és fülem-farkam behúzva nem fogom menekülőre. Futottam, de nem elég gyorsan. Később a megkönnyebbüléstől nevetnem kellett: a sors, ez a humorzsák kisegített ugyan a bajból, de nem sok köszönetet érdemelt érte. A zsaruk akadtak rám, nem pedig a triád emberei – meghaltam így is, úgy is, de az egyik legalább kevesebb vesződséggel járt volna.

− Sajnálom, Ilén. – Csak ennyit tudtam mondani. Az én döntésem volt. Nem akartam kellemetlen érzéseket ébreszteni benne. Biztosan magára venné, ha elárulnám, hogy vele akartam menni, hogy ehhez akartam pénz gyűjteni a magam módján, de elbuktam.

− Én is.

Öltözködni kezdett. Kihívóan lenge ruhadarabokat vett fel, és tudtam, hogy nem miattam. Közöttünk aligha volt szükség ilyesmire. Csendben néztem, és képtelen voltam arra, hogy megszólaljak, hogy odalépjek hozzá, megfogjam a karját, és megakadályozzam az egész őrültséget. Huoyi voltam most, a vadász, aki célzásra emeli a nyilát, aztán dolga végezetlenül leengedi.

− Mennem kell – mondta, amikor végzett. – Találsz egy kevés kaját a hűtőben, és maradj, ameddig jól esik. Hajnaltájban jövök.

Várt egy pillanatig, de én néma maradtam. Végül elmosolyodott. Szelíden, úgy, mint régen. Ezt a mosolyt és a léptei távolodó hangját őriztem meg belőle emlékeimben.

Többé nem láttam élve Ilént.

 

 

 

A Hainan-szigeteki űrkikötő betonjától hatalmas robajjal vált el a több tonnányi fémgigász. A holotévék sem adják vissza azt, amit élőben látnom adatott. Elmúlt korok mérhetetlen hatalmas szörnyei jutottak eszembe, és képzeletemnek segítségére sietett az űrhajó festése is; Kína vörösére mázolták, valahol – talán a túloldalán – a sárga csillagok is megtalálhatóak voltak rajta. Lenyűgözött a látvány, csak utóbb vettem észre, hogy a számat is nyitva felejtettem.

Ilén nem jött haza hajnalban, sem másnap- vagy harmadnap. Azonosításkor láttam újra, de ezt az élményt szívesen elcseréltem volna bármivel. Alig lehetett ráismerni. Friss zúzódások és törések csúfították el, és mivel − a rendőrtiszt beszámolója szerint − legalább kilencven órát eltöltött a víz alatt, formátlanra puffadt. Múlt század eleji zombifilmek szereplőit juttatta eszembe, és valahogy még a gondolat abszurditása sem váltott ki belőlem érzelmeket.

Az űrhajó már a felhőket rémisztgette, rendet készült vágni a fehér nyájban, ami eleddig kedélyesen legelészett az Egyenlítő-menti éden egén. Ilén pénzén utaztam ide, a hamvasztás után felforgattam a kis lakást. Több rejtekhelyet is kialakított, és az évek alatt akkora vagyont halmozott fel, amennyihez nekem egy egész élet is kevésnek bizonyulna. Mégsem éreztem kísértést, hogy a saját céljaimra használjam fel. Eltekintve attól a szendvicstől, amit innen több száz kilométerre, még a kontinensen fogyasztottam el, nem szándékoztam többet magamra költeni belőle.

A felhőkön túl valami leválni látszott a hajóról, de már alig bírtam követni; a világ lassan elhomályosult. Talán a por, netán a trópusi levegő lehetett az oka; folyamatosan könnyeztem az indítás megkezdése óta. A rakodómunkásra gondoltam, akinek egy évi bérét ajánlottam, ha egy kis csomagot is felvisz a raktérbe. És arra a másikra, aki majd megtalálja a Holdon, kibontja, magához veszi a pénzt és a kínai nyelvű üzenetet. Megteszi, amire kérem, szétszórja Ilén hamvait, és melléteszi a kis jáde szobrot.

Ha teliholdkor felnézek, biztosan láthatom majd Chang’e-t, aki hűséges társával, az őt soha el nem hagyó nyúllal együtt a Hold időtlen porában vár a Földön maradt kedvesére.

Igen, így lesz! És akkor a megvalósult álmokra gondolok, és nevetek, nevetek, amíg bele nem fáradok, Chang’e, kedvesem.

 


Megjelent: Új Galaxis Antológia 18. Pécs, 2011. Kódex Nyomda Kft.

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: