KRITIKA: Pókember végre hazatért

Hazatért, bizony, nem is akárhogy! A Sony “saját kútfőből” kiszenvedett eddigi kétféle Pókember-adaptációja után először a tavalyi Amerika Kapitány: Polgárháború című részben láthattuk a Marvel Studios verzióját a szemtelenül fiatal Tom Holland főszereplésével. Abban szinte mindenki egyetértett, hogy Pókember az Amerika Kapitány 3. részének egyik csúcspontja, üde színfoltja volt, így mindenki lelkes várakozással tekintett a Pókember: Hazatérés elé. Nem is kellett csalódnunk.

A továbbiakban SPOILER-ekkel tűzdet kritikánkat olvashatjátok.

Szóval ez immár a harmadik mozivásznas nekifutás a hálószövő szuperhős főszereplésével. A 2002-es Sam Raimi-féle Pókembert sokan a szuperhős filmek egyik nagy mérföldkövének tekintik, a kétezres évek elejétől kibontakozó képregényfilm-őrület egyik elindítójának, kéz-a-kézben az X-Mennel. A 2004-es Pókember 2-őt (ugyancsak Sam Raimi rendezésében, Tobey Maguire-el a főszerepben) sokan máig a legjobb Pókember-adaptációnak tartják, csak sajnos 2007-ben jött az a fránya harmadik rész, és úgy ahogy van, kinyírta a sorozatot. Ez után egészen 2012-ig kellett várni, hogy Peter Parker feltámadjon, ezúttal Andrew Garfield alakításában, egy eléggé egyedi, felnőttesebb, komorabb hangvételű változatban. Ez volt A csodálatos Pókember, amely ígéretes kezdésnek bizonyult, de a 2014-es folytatása annyira pocsékra sikeredett, hogy a Sony gyorsan el is kaszálta az egész sorozatot, amit a film bemutatója előtt még minimum háromrészesre tervezett, két spin-off filmmel kiegészítve (Venom és Sinister Six).

 

 

Aztán teljesült sok rajongó kamaszfiús álma, és jött a Marvel, mint a megmentő angyal, és leültek a tárgyalóasztalhoz a Sonyval. Ezeknek a tárgyalásoknak az eredménye Tom Holland tini Pókembere, és a mostani film. A Marvel úgy nyúlt vissza a gyökerekhez, hogy közben friss köntösbe bújtatta az egyik legnépszerűbb szuperhőst. Peter Parker tizenöt éves kamaszfiú (akárcsak az ős-képregényekben), csak kezdi kiismerni saját erejét, ambiciózus, vagány, de közben szeretnivaló balfék – remekül egyensúlyoz a két véglet között, ahova a Maguire és a Garfield-féle karakter tartozott (előbbinél a gyökérséget, utóbbinál a tinidepit tolták túl a készítők). Tom Holland Peter Parkere végre egy olyan Pókember, aki imád Pókember lenni! És a legjobb az egészben az, hogy ezt sikerül is átadnia a nézőnek. Peter Parker itt egy szerethető karakter, akivel együtt tudunk érezni, és nem kell minden második jelenetnél valami ostobaság miatt a fejünket fogni.

További hálás újdonság, hogy egy szó sem esik az eredettörténetről. Hallunk valami elejtett mondatot egy pókcsípésről, de semmi több. Nincs nevetséges biztonsági rendszerrel ellátott Osborn laborítórium tele mutáns pókokkal, és nem nyírják ki százhuszonharmadszorra Ben bácsit, aki utolsó leheletével mond valami közhelyes bölcsességet a sírdogáló Peternek… Pókember itt már túlesett a nagy változáson, megvan a szupererő, hogy pontosan hogyan, az senkit se érdekel. Hiszen az utazás csak ez után kezdődik.

 

 

Ebben az utazásban nem más, mint Tony Stark egyengeti Peter útját. Robert Downey Jr. alakítja a mentort, próbál jobb szuperhőst nevelni a fiatal fiúból, mint amilyen ő lett, és ezt hitelesen teszi. Amikor megleckézteti Petert az egyik katasztrofálisan sikeredett hősködése után, szinte láthatóak Tony arcán az elmúlt évek ballépései, melyeket az ő rossz döntései eredményeztek (Ultron, Extremis, stb.), és sokkal nagyobb súlyúnak érezzük minden szavát, mint például a Polgárháborúban, ahol a sokoviai csata következményeiről szónokolt a Bosszúállóknak.

Egyébként Tony Stark közel sem szerepel olyan sokat a filmben, mint ahogy azt az előzetesek sejtették. Azokból majdhogynem egy buddy-zsarumozi hangulata jött át, amelyben majd Pókember és Vasember együtt küzdenek ellenségek garmadája ellen. Szerencsére erről szó sincs, egyszer sem küzdenek közösen, Tony inkább csak felbukkan itt-ott, közbelép, amikor a forrófejű ifjonc majdnem kicsinálja magát, aztán fejmosás után tovább áll. Hatása azonban érezhető, az egész film valahogy félig Vasember-filmnek érződik. Talán a Stark technológiával felturbózott pókszerkó és a benne folyton dumáló mesterséges intelligencia miatt van ez a hangulat, de egyáltalán nem árt a filmnek, egyike azon újításoknak, amelyek felfrissítették a jól ismert karaktert.

 

 

A történet a bevált Marvel-receptet követi, nem túlbonyolított, de érdekes, és a film háromnegyedénél kapunk egy elég meglepő fordulatot, közvetlenül utána pedig egy olyan ütős kis jelenetet, amelynél garantáltan a moziszék karfáját fogod markolni – pedig nem látványos csihipuhiról van szó, csupán Peter és a Michael Keaton alakította főgonosz beszélgetnek négyszemközt egy autóban.
Apropó főgonosz. Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, a Marvel lassacskán kezd kitörni a béna főgonosz-átokból. A legutóbb látott, a Galaxis Őrzői 2.-ben gonoszkodó Egót is sikerült érdekessé és egyedivé varázsolniuk, most pedig a Keselyűvel sikerült egy emlékezetes rosszfiút bemutatniuk. Ebben nem elhanyagolható érdeme van a remek Michael Keatonnak, aki úgy tud nézni, hogy attól a vér is meghűl az ereinkben, de közben egy nagyon is emberi, hihető és egyszerű, érthető motivációjú gonoszt alakít. Élveztem minden jelenetet, amiben szerepelt, egyszer sem éreztem úgy, hogy túljátszaná a szerepét, monologizálna, vagy fölösleges, színpadias hülyeségekre szánná magát. Keselyű egy tolvaj, akinek még a film végi nagy dobása is szépen, csendben, megfontoltan zajlik, mindenféle akciózás és emberek lemészárlása nélkül.

Peterrel való kapcsolata igen érdekessé válik a film végére, hiszen Keselyű kétszeresen is az adósává válik ennek a szemtelen kölyöknek, amit a stáblista közbeni jelenet csak megerősít. Őszintén remélem, hogy nem most láthattuk utoljára Keatont a szerepben.

 

 

Ősszességében véve a film remek, az egyik legjobb a Marvel Filmes Univerzum igencsak népes családjában, a Pókember-adaptációk között pedig egyértelműen a legjobb. Az értékelésből egy pontot tudok csak levonni, azt pedig a Pókember-sorozatra jellemző fontos női főszereplő, Peter aktuális szerelme miatt. Ebben bizony mind Raimi filmjei, mind az Andrew Garfield-féle változat jobban teljesít. Akár Lizt, akár Michaelle-t (vagy MJ-t, most komolyan??) nézzük, a Hazatérés felejthető és unalmas lányokat adott Peternek, kisugrázása legalábbis egyiknek sincs, emlékezetes jeleneteik még annyi se. Reméljük, hogy a következő Pókember filmben (ezt körülbelül 2020-ra várhatjuk és a pletykák szerint történetileg percekkel a Bosszúállók 4. után fog játszódni) nagyobb hangsúlyt fektetnek Peter barátnőire.

Ja, és még valami: a stáblista utáni jelenet egy hatalmas trollság.


Értékelés: 9/10



Pókember: Hazatérés
Spider-Man: Homecoming (2017)

Rendező:
Jon Watts

Producer:
Kevin Feige
Amy Pascal

Forgatókönyv:
Jonathan Goldstein
John Francis Daley
Jon Watts
Christopher Ford
Chris McKenna
Erik Sommers

Főszereplők:
Tom Holland
Michael Keaton
Jon Favreau
Zendaya
Donald Glover
Tyne Daly
Marisa Tomei
Robert Downey Jr.

Zene:
Michael Giacchino

IMDb link

 

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: