KRITIKA – Valerian és az ezer bolygó városa

Luc Besson. Most nem sorolom, milyen filmeket rendezett, úgyis mindenki látta őket. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy utolsó igazán jó filmje, Az ötödik elem után húsz évvel még mindig oda kell rá figyelni. A Valeriantól sokan azt várták, hogy Az ötödik elem és az Avatar egyfajta keveréke lesz. Hogy az lett-e? Igen és nem.

 

 

Amikor kiderült, hogy Besson a Valerianból, a franciák egyik szent képregényéből készít filmet, rögtön tudható volt, hogy ezzel a filmmel most nagyobbat akar dobni, mint az ujjgyakorlatként odavágott Lucyval, ami pont annyi is lett, amennyi munkát ráfordított – tehát nulla.

A Valeriannal viszont több okból sem tehette meg, hogy pénztárgépként tekint rá. Egyrészt a franciák kitagadják, ha elrontja, másrészt meg túl nagy volt a költségvetés, amit azért vissza kell termelni, és egy bukta nagyon nem tett volna jót az erősen megtépázott renoméjának.

Ennek megfelelően a filmről látszik, hogy munka van benne. Az előzetes vizuális orgiája végig fennmarad, és végre nem a Marvel-filmek profin összelopkodott látványelemeit kapja az ember, hanem egy ízig-vérig fantáziadús, eredeti világot. Nem mindig pörög a sztori, de amikor épp nem, akkor is van valami, ami leköti a figyelmet, akár az, hogy a következő fal áttörésével milyen világba jutunk, amit csak öt másodpercre látunk, mégis alaposan ki van dolgozva. A látvány és a hangulat tehát több mint oké.

A sztori funkcionális, nagyon akkor se tudnám lespoilerezni, ha akarnám, hiszen maga a rendező teszi meg úgy a tizedik percnél. Azonban az Avatar óta tudjuk, hogy egy funkcionális sztori is jól tud működni a filmben, ha van más, ami elviszi a hátán.

 

 

Aminek pedig el kellene vinnie, az a látvány, a humor és a karakterek. A látványt már megbeszéltük, a humor nincs Az ötödik elem szintjén, de azért van néhány aranyos jelenet. Ezzel eljutottunk a karakterekhez, amelyeknél azért meg kell állnunk egy szóra.

Kezdjük Dane DeHaannal: az amerikai színész karrierje Az erő krónikája óta meredeken ível felfelé, és nem érdemtelenül: eddig nagyszerűen alakított kissé sérült, tragikus hősöket és hasonlóan problémás antihősöket. Most jó látni klasszikus hősszerepben, és jól is áll neki.

Amivel sajnos viszont ő sem tud mit kezdeni, az a női főszereplő. Cara Delevigne karrierje DeHaanéhoz hasonló pályát írt le, de itt már nem vagyok biztos, hogy megérdemelten. Ezt a filmet úgy játssza végig, mintha folyamatosan egy ruhabemutató kifutóján lenne: végig hűvösen néz maga elé, és a lehető legritkábban pillant bárki másra, beleértve az állítólagos jövendőbelijét. Hogy a karakterét írták meg így, vagy a való életben is ilyen rideg, azt nem tudom, mindenesetre direkt megnéztem az órámat, amikor először mosolyodik el a filmben: ez pontosan a kilencvenedik percben történik meg. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen hárpiát miért akarná feleségül venni az univerzum legvagányabb űrpilótája, vagy egyáltalán bárki.

 

 

Akit viszont pozitívan lehet kiemelni, az pont az, akitől nem várnánk: Rihanna. Két nyúlfarknyi jelenetük van DeHaannal, de ezalatt jobban izzik körülöttük a levegő, mint Laureline-nel az egész film alatt összesen. Bárcsak Besson is észrevette volna ezt: Delevigne-t egyszerűen le kellett volna cserélni Rihannára, hogy ő játssza Laureline-t, és máris egy sokkal-sokkal jobb filmet kapunk. Talán az énekesnőnek nem fért bele az idejébe, vagy úgy gondolták, nincs elég filmes tapasztalata, nem tudni – de van egy jelenet, amikor konkrétan érte rajongunk, amikor a rendező akarata szerint épp Laureline-ért kellene. Kihagyott lehetőség, de biztos vagyok benne, hogy Rihannát még viszontlátjuk akár nagyobb szerepekben is.

Még valamiről kell szót ejtenünk, ez a 3D, mármint a szemüveges 3D. Egyszerűen nem értem, hogy miért erőltetik még mindig: konkrétan rombolja a filmélményt. A szemüveg levesz a vászon fényerejéből, és szellemképeket generál, ez pedig különösen zavaró akkor, amikor a vásznon épp százötven fénypont van kirakva. Ez pedig a filmben gyakran megtörténik, ezért többször éreztem úgy, hogy a következő pillanatban felrobban a szemgolyóm. Vesszen a 3D, az Avatar volt az első és utolsó film, ami tudott vele mit kezdeni.

És végül, hogy lett-e a Valerian az Avatar és Az ötödik elem keveréke? Nem, annyira nem lett jó. Akkor rossz film lett? Nem, igazából az sem. Aki meg akarja nézni, nyugodtan váltson rá jegyet. Hosszú film, de az idő 90 százalékában fenntartja az érdeklődést, és van néhány nagyon jó jelenete: a nyitány, a bazár, vagy az ezer bolygó városában tett kalandozások. Luc Besson már nem a régi, de mostanában mutat életjeleket: a Valerian sokkal jobban sikerült, mint a Lucy, és kimondható, hogy Az ötödik elem óta Besson legjobb filmje. Ez persze nem nagy szó, de ha a fejlődés íve így folytatódik, a következő alkotásban talán már ismét azt a rendezőt üdvözölhetjük, aki A nagy kékséget vagy a Nikitát adta nekünk. Rendben, mondjuk úgy, hogy reménykedünk ebben. Olyan jó lenne, nem?

Értékelés: 10/6,5

Hidy Mátyás kritikája



Valerian és az ezer bolygó városa

Valerian and the City of a Thousand Planets (2017)

Rendező:
Luc Besson

Producer:
Luc Besson
Virginie Besson-Silla

Forgatókönyv:
Luc Besson

Pierre Christin és
Jean-Claude Mézières
képregénye alapján

Szereplők:
Dane DeHaan
Cara Delevingne
Clive Owen
Rihanna
Ethan Hawke
Herbie Hancock
Kris Wu
Rutger Hauer

Zene:
Alexandre Desplat

IMDb link

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: