KRITIKA – Majmok bolygója: Háború

2017-07-21 R. J. Hendon majmok bolygója

Matt Reeves elképesztő figura. Érdemes vetni egy pillantást a RottenTomatoes-eredményére: 1995-től kezdve a mai napig minden filmje egyre nagyobb kritikai- és közönségsikert aratott emelkedő sorrendben. 2000 óta csak pozitívan értékelt filmjei vannak, a 2010 óta készült négy filmjének pedig így néz ki a kritikai fogadtatása: 88%, 90%, 90%, 94%. Persze ez csak statisztika, és ugye csak annak hiszünk, amit mi hamisítottunk, de azért az ilyen számok mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Az utolsó szám, a 94% épp a Majmok bolygója: Háborúhoz tartozik, mégpedig teljesen megérdemelten. Na nem azért, mert könnyed nyári kikapcsolódást kínál. Blockbuster létére két órán keresztül boncolgat olyan lételméleti kérdéseket, hogy mitől vagyunk emberek, és pontosan hol van az a pont, ahol már nem vagyunk azok. Az akció helyett a lassú drámára helyezi a hangsúlyt, a sztori helyett a karakterekre, a beszéd helyett a tekintetekre. A zsenialitás abban rejlik, hogy eközben mindvégig megőrzi popcornfilm-jellegét, és sosem csap át öncélú szenvelgésbe.

Mindehhez olyan rendezői és írói kontroll kell, amit ritkán látunk manapság, amikor a franchise-filmek nagy részét bérrendezők hozzák tető alá, akiket időnként ugyanúgy lecserélnek film közben, mintha csak helyettes díszletépítő technikusok volnának. Eddig Reeves is iparosmunkákat vállalt, de nagy összegben fogadok rá, hogy ez nem sokáig marad így. A Majmok bolygójának rendezőjeként és társírójaként végig megfontolt, de egyenletes ütemet diktál a filmnek, és egy percre sem engedi a kezéből a mindenre kiterjedő irányítást. Ilyen koncentrációt legutóbb Chris Nolannél láttam az Eredet esetében; az összehasonlítás nem túlzás, az egyelőre még remek iparos Reevesben látom a lehetőséget, hogy rövid időn belül a legnagyobb nevű rendezők közé emelkedjen, és a saját projektjein dolgozzon, már persze ha akar.

A morális kérdések mellett a filmet a CGI és a színészi alakítások húzzák. A technika lenyűgöző, az eddig látott legvalósághűbb nem emberi karaktereket sikerült megalkotni, a fejlődés még a sorozat korábbi részeihez képest is szembeötlő, pedig már azok se voltak piskóták. Andy Serkis kiábrándult, mégis eltökélt Caesarja Oscarért kiáltana, ha lenne ilyen kategória, és egyáltalán nem véletlen, hogy felerősödtek az új szobrot követelő hangok.

Rajta kívül Woody Harrelson nyújt még maradandót, aki a tőle megszokott tökéllyel festi meg a történet apró részletekig kidolgozott, minden motivációjában megindokolt főgonoszát. Harmadikként Rossz Majom kicsi, de fontos karaktere említhető, aki sok-sok humorral enyhíti a film egyébként igen komor hangvételét, meg persze a kislány, aki egyetlen szó nélkül éri el, hogy végig figyeljünk rá.

Egy apró oldalvágás a zenére: Michael Giacchino zeneszerzői karrierje szépen indult a 2009-es Star Trekkel, de aztán beleszürkült az amúgy nem túl erős mezőnybe. Ezzel a filmmel viszont ismét megmutatta, hogy van ott még több is, ahonnan a Star Trek jött: érzékeny és dallamos filmzenét komponált, ami nagyon fontos egy olyan filmnél, ahol szinte alig szólalnak meg a szereplők.

És a konklúzió. Bevallom, engem eddig egyáltalán nem érdekelt a Majmok bolygója franchise. A régi sorozatot egyenesen komikusnak tartottam, Tim Burton 2001-es próbálkozása simán csak középszerű volt, az új filmeket viszont azoknak is ajánlom, akik hozzám hasonlóan eddig idegenkedtek a beszélő és lovon közlekedő majmok gondolatától. A Majmok bolygója: Háború nagyívű és klasszikus igényű film, rengeteg rendezői és színészi bátorsággal, gondolkodással, arcokra írt érzelmekkel. Ha van alkotás, ami megérdemli a sikert, akkor ez az. Ritka az olyan sorozatfilm, aminek a végén ülve marad a mozi közönsége, pedig nincs a stáblista után még öt extra jelenet. Az író-rendezőnek sok saját projektet kívánok a jövőben, a főszereplőnek pedig egy új Oscar-kategóriát. Mindketten megérdemlik.

Értékelés: 10/10

Hidy Mátyás kritikája