A negatív aha élmény – Vásárhelyi Lajos értekezése

Vásárhelyi Lajos, a Zsoldos Péter-díj és a Preyer Hugo Novellapályázat zsűrijének veteránja, billentyűzetet ragadott, hogy kifejtse véleményét az amatőr írók típusairól. Fogadjátok szeretettel!


(Ez az írás az után készült, miután a Zsoldos és Preyer díjra nevezett regényeket és novellákat elolvastam…)

Az élmény fogalmának eredeti meghatározása így szól. Aha „élmény”: A megoldás váratlan, intuíción alapuló felmerülése problémamegoldás (gondolkodás) során, vagy egy addig nem értett probléma hirtelen megértése.

Sok-sok oldalnyi írás (könyv, novella) zsűrizése után, nálam ez már teljesen negatívra váltott. Megszokott, milliószor megtapasztalt/olvasott dolgok jönnek velem szembe, és hirtelen minden megoldást, eredményre várást feladok.

Mik azok, amik szembe jönnek?

Az „Én nem is ide készültem”. Ő a leggyakoribb, talán a legártatlanabb is. Nagyon akarja magát nyomtatásban látni, ezért mindenhova benevez, beküld. Néha rájön, rossz ajtón kopogtat, de bízik benne, hogy majd elnézik neki. Mindig reménykedik. Őt meg is tudom érteni, de amikor ugyanezt egy kiadó teszi, az számomra már érthetetlenebb. Elolvassa a feltételeket, sőt a kiadványában is benne van, látható, hogy ez nem az, amit kértek, de azért teszi, amit tesz. Esetleg így akar jót a szerzőnek? Hátha…? De ettől csak ideges lesz az, aki olvassa, és úgy érzi, rabolják az idejét. Nagy sóhajtások közepette, ilyenkor adja fel az olvasó vagy a szegény zsűriző. Ha valami lelkiismeret is szorult a szerencsétlenbe, még arra gondol, ő nem ért valamit, vagy esetleg elnézett valami fontosat. Ez a hozzáállás senkinek nem tesz jót, de egyre gyakrabban lehet vele találkozni. Ez a negatív felismerés.

A következő a „Csak meg akarom mutatni, én is tudok ilyet”. Ő már majdnem olyan. Az összes külső jegyet hordozza. Irodalmi pulyka, pávatollakkal. Ami közhelyet életében elolvasott a hasonló könyvekben, azt mind ide is ömleszti most. Szinte vizsgáztatja az olvasót: „na, ezt ismered, találkoztál már vele”? És nagyon nem érti, miért lesz tőle mindenki ideges, hiszen, minden „elvárásnak” megfelelt! Csak végig bontott téglákat használt, álmai palotájának felépítéséhez. Igazi visszaköszönő „aha élmény”, a szélrózsa minden irányából. Persze, semmi eredeti nincs benne, ami elfogadhatóvá tenné/tehetné.

„Ha van űrhajó meg fegyver” … akkor már minden „meg van oldva”. Lehet lőni és száguldozni az űrben. Hiszen van ott hely meg ellenség, mint csillag az égen. Történés dögivel. Párbeszéd sután, vagy „űr-szlengben”. Gondolat semmi. Mert az nem gondolat, hogy a gonoszokat el kell pusztítani tűzzel, vassal és lézerágyúval. De ő is visszaköszönő élmény. Szinte minden sarkon áll belőle egy.

Egyik kis kedvencem a „Majd én megoldom az időparadoxont”. Ő csapong ide-oda az időben. Ha történetet akar kreálni, akkor csatázik itt és ott. Sőt még amott is. Néha valamin látszólag elgondolkodik. De ez csak látszat. Már csak azért is, mert nincs ismerete arról az időről, tájról, ahol éppen kalandozik. Sajnos, a csacska mellébeszélés hamar kiderül. És lehetőleg vagy önmagát, vagy valamelyik ősét, nagyon ki szeretné csinálni. Ez általában sikerül is neki. Aztán a történet végén vagy a hős döbben meg, de leginkább az olvasó. Mert benne csomóra kötődik a megoldani vélt paradoxon. De bízik benne – a hős, de az olvasó is –, hogy majd a következő történetben… Mert egyszer sikerülni kell, ha sokat próbálkozunk.

Másik alap kedvenc a „Megmentem a Galaxist”. Egyik változata a Kis Senki, aki tudtán kívül nagyra hívatott, de aztán megvilágosodik, vagy szólnak neki, hogy munka van. Ekkor belelendül. Tűzön, vízen és vákuumon keresztül tör célja felé, csak úgy dőlnek kétoldalra a legyőzöttek. Az elején még lehetett volna gondolkodni, hogy „mért pont én?”, talán értelme is lett volna. De aztán már nincsen idő. Vagy nagyon várja az a megmentendő valaki, és a láthatatlan digitális óra képernyőjén peregnek a percek. Ez a cselekvős változat. De van egy másik is.

A hős csak narratíve jelenik meg, semmit nem lehet róla tudni, talán igazából „nem is van”, sőt nincsen. Végigdumálja a történetet az ősrobbanástól az idők végezetéig… Nem lehet panaszunk, itt vannak gondolatok. Vagy valami, ami annak akar látszani. Mivel azonban nem igazi hús-vér szereplő, a gondolatai sem élnek. Szürke ősköd nyámmogás. De a végtelen duma mélyén ott bujkál a ”milyen nagyszerű is vagyok én” állandó gondolata. Aztán az idők végezete felé vagy kicsit előbb, a nemlétező összedörzsöli nemlétező kezeit, hogy „jó mulatság, férfimunka volt”. Vagy esetleg női, mert itt ilyen apróság nem számít. És lassan az olvasó is ébredezni kezd. A szegény zsűri meg újabb erős kávét dönt magába.

A mostanság legdivatosabb a „Majdnem amerikai vagyok”. Nem kell hozzá sok minden, csak pár amerikai film és sorozat megtekintése. Aztán lehet írni a „zilált lelkű” forgatókönyveket. Nekünk már nincs is más dolgunk, elég, ha bízunk abban, hogy az olvasó/fogyasztó eleget látott a fent említett dolgokból, és majd kiszolgálja magát. Ha nem, akkor ahogy mondani szokás „kisnyúl”, mert akkor nem működnek a dolgok. Van még egy igen fontos kellék, amivel több oldalt, párbeszédet és leírást meg lehet spórolni. Ki kell írni a bekezdés elejére, hogy „Mágocsalsó-Florida 75,92 perc, Nagy Patkány Székház”. Innen aztán megy minden, mint a karikacsapás. De ezt az összes fejezet elején meg kell tenni, máskülönben eltévednek a szereplők, és képesek még valami normális dolgot cselekedni. Így marad számukra egy kibogozandó rejtély, ami a végére nagy tanulságok között kibogozódik. Itt a vége, gyorsan fuss át a túloldalra, mert tudvalevőleg „Az igazság odaát van”. Mi meg itt rekedünk egy nagy fal tövében, az „irodalomnak” ezen az oldalán…

Visszatérő örömforrás a „Megváltom az emberiséget/világot”. Mert mindenkinek szüksége van léleksimogató élményre, mert az író tudja, mennyire fontos dolog ez, és hogy körötte forog a Mindenség. Ezért, hogy ezt a többiek is tudják, ír egy novellát. Meg sem fordul a fejében: a többiek is küzdenek ezzel az érzéssel. És inkább erről kellene írni. Aztán gyűjtünk indulatokat, fegyvert, „észérveket” és belevágunk. Végigszövegelünk mindent, mert olcsóbb, mint cselekedni. Ne adj’ isten! párbeszédet vagy esetleg jellemeket írni. Marad a duma, mert az a mienk, és mi tudjuk, hogy igazunk van. A többi még nem tudja. De most aztán úgy fel lesznek világosítva, hogy csak na. És ha ehhez még lézerkard vagy esetleg űrflotta is van, nincs az az isten, aki megállítana bennünket. Legfeljebb egy szerkesztő, de ők meg mára már bekerültek a Vörös Könyvbe, ahol a veszélyeztetett fajokat gyűjtik.

Visszatérő típus a „Megteremtem a Mindenséget”. Majdnem az a típus, mint az előbbi, de ő titokban isteni trónra pályázik. Megint csak végigdumál mindent. Torz, csonka filozófiai/ideológiai morzsákkal szórja tele a szöveget. Minden az Ősködben bolyong, az olvasó is. Esetleg a végén a szerző megüdvözül, de ez az olvasónak nem adatik meg. Pedig ő megérdemelné, hiszen megszenvedett érte.

Ő a” nagyirodalomban” is létezik: a „Mostan itten mindent lehet”. Mert a science-fiction az nem rendes irodalom, itt aztán szabad a pálya. Utoljára H.G. Wells idejében tartozott oda. Manapság tudósok, félresiklott irodalmárok, elvetélt bölcsészek szabad vadászterülete. Persze, lehet ezt igen jól is csinálni. Lásd Szilárd Leó: „Jelentések a központi pályaudvarról” című írását. De ők inkább a könnyebb utat választják, nincsen gondolat, nem létezik mondanivaló, csak összekotort töredékek. És mindent elönt a „tudományosság”. A szerző élvezi, az olvasó meg belefullad. (A szegény zsűrit már meg sem említem.) Ennek mostanában van egy igen modern változata. Kezdem sf-fel, folytatom kaland történettel, esetleg tündérmesével, majd befejezem horrorral. Valahogy csak ki kell másznom a saját magam támasztotta problémákból! Az olvasó meg sápadozzon! Esetleg megüli a gyomrát ez a katyvasz…

És az örök kis kedvenc: A „Van egy nagyon jó poénom a végére”. Rettenetes a lendület, mindet és mindenkit elsöpör. Olyan, mint egy rohanó halálraítélt, csak a véget látja. Ahogy a költő mondaná, kicsit megvariálva „A vég a vég, csak azt tudnám, jól megtenni” … (bocsánat). Nincs párbeszéd, szereplők alig, történet kapkodva egy irányba kihegyezve. Szinte mást sem látunk, hallunk csak a befejezés után lihegő szerzőt. Mivel igazán nincsen semmi létrehozva, az az ártatlan poénocska a nagy szellemi és irodalmi vákuumba leheli ki lelkecskéjét. A szerző nem érti, hogy durranást várt és csak egy kis vacak sóhaj lett belőle. Az is annyira halk, hogy csak az veszi észre, aki nagyon figyel. Azért az egész erőlködésben annyi jó van, majd máskor szerzőnk jobban figyel, és létrehozza azt a világot, ahol poénja rendes élet után nem jobblétre szenderül, hanem durran egy hatalmasat. Hiszen a semmiben még a hangok sem terjednek….

Újra és újra divatba jön a „Technikai halandzsa”. Ezzel igazán nem is volna baj, ha a szerző jól alkalmazná, de ez csak a nagyoknak szokott sikerülni. Amatőröknél csak szöveg-vagdalkozás lesz belőle. Aztán amikor érzik, hogy már az olvasó is megkavarodott, akkor elkezdenek magyarázkodni. De ezt úgy teszik, mit amikor ketten utaznak egy vonaton és arról beszélgetnek, hogy ez egy vonat és személy meg áruszállításra használják. Vas síneken közlekedik…stb. Ahogy Lem mondja: nem kell az írónak tudással bírni, sem a jövőről sem a jövő technikájáról, de azt a látszatot kell keltenie az olvasóban, mintha volna neki ilyen. No, ez a látszatkeltés az igazán nagy dolog, ehhez kell spiritusz. És az nem mindenkinek van a lámpásában. Akkor pedig elmarad az élmény, marad a fejkapkodás, a homlokráncolás, meg a visszalapozások élmény ölő lehetősége…

Itten kezdenek jönni a fehér hollók: a „Néha elgondolkodom”. A világról, magamról, a többiekről, meg arról, merrefelé is megy a szekér. Aztán vagy dühös leszek, vagy kétségbe esett. És ezt írom meg. Vagy vidáman, vagy keserűen. Van amikor az író vidámnak gondolja, de az olvasó komolyan veszi, mert ő is látja a kiábrándító valóságot. Golding szatírának írta a Legyek urát, de mindenki drámának olvassa. Talán túl jól sikerült, vagy a valósággal volt baj? Tehát az olvasó elgondolkodik azon, amit az író elé tesz. És ezt a science-fictionnal is meg lehet tenni, és ha megtörténik, mindenki csak nyerhet rajta. Az írónak lesz egy jó története, az olvasónak meg egy vissza-visszatérő élménye. Esetleg egy „aha érzése” … a jobbikból.

És végül már kategorizálás nélkül. Belenézünk a múltba, elmerengünk a jövőn, számba vesszük a lehetőségeinket. Ezeket mind beletöltjük egy hősbe és hagyjuk cselekedni. Nagy néha még gondolkodni is. Mert amire állandóan hivatkozni szoktam (sokan már unják is), hogy a hős gondolkodik, beszél, cselekszik, van valahol, kinéz valahogy, és gondolatai vannak a többiekről is. Ezt kell a szerzőnek állandóan figyelembe venni, és akkor nem lesz probléma. És az nem kifogás, hogy ez nehéz, hiszen a valóság is így működik. Csak hagyni kell. Akkor lesz egy jó írás, az olvasónak egy élmény, és a zsűri sem idegesítő negatív „aha élményekbe” bonyolódik bele, és őszül meg.

Azért éljen sokáig a zsűri (kenyéren és vízen, mert úgy lehet jól gondolkodni).

 

(Utóirat: ha valaki személyes véleményt akar az írásáról, azt privátban nagyon szívesen adok. Email címem: vasarhelyilajos KUKAC gmail.com.)


Vásárhelyi Lajos írása

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: