KRITIKA – Stranger Things 2. évad

Tavaly hatalmas sikert ért el a Netflix saját gyártású sorozata, a Stranger Things, amely ügyesen lovagolta meg a manapság oly népszerű, nyolcvanas évek nosztalgiáját kihasználó retro hullámot (ilyen volt még az X-Men: Apokalipszis, a Goldberg-család című sorozat, és szintén a nyolcvanas évek popkulturális utalásaival lesz teletömve a jövőre érkező Spielberg-film, a Ready Player One).

A Stranger Things a nyolcvanas évek korhangulatát remekül megidézi, de nem csak azt teszi: a korszak híres filmjeiből merít ihletet, feldolgozza és egybegyúrja őket, ez adja a sztori magját. Könnyedén felismerhetőek az E.T.-ből, a Poltergeist-ből, az Ördögűzőből vagy épp az Alienből kölcsönzött stíluselemek, de a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni olyan klasszikusokkal, mint a Vissza a Jövőbe, a Szellemirtók vagy a Kincsvadászok. A Stranger Things azért találta meg olyan könnyen a közönségét, mert a mai harminc-negyven éveseknek a saját gyermekkorukat juttatta eszébe, s egyúttal misztikus ködbe burkolta, amelyben csodákat és borzalmakat egyaránt találtunk, a legfontosabb érték pedig a barátság volt.

 

Stranger Things

 

A várva várt második évad folytatta ezt a hagyományt, és bizony még mindig nem lehet ráunni. A kikacsintásokkal, utalásokkal teli jeleneteken akaratlanul is összemosolygunk, a felcsendülő zenék pedig kellemes emlékekkel töltenek el minket. Sok szempontból tehát a Stranger Things egy élményműsor, azonban az eredetiség – éppen ezen stílusbeli erőssége miatt – távol áll tőle. A sorozat szinte egyetlen sztorielemére sem mondhatjuk azt, hogy “hű, de eredeti”, mindet láthattuk már valamilyen formában egy régi klasszikusban. De a készítők, a Duffer-testvérek olyan ügyesen keverték össze a hozzávalókat, hogy a végeredmény majdnem hibátlan.

A színészi alakítások is nagyon rendben voltak már az első évadban, a főbb szereplők most is brillíroznak, beleértve a gyerekszereplőket is. Milly-Bobby Brown, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin és Finn Wolfhard előtt még nagy jövő áll (Wolfhard hollywoodi karrierje már el is kezdődött, hiszen az “Az”-ban nyújtott alakítása a film egyik fénypontja volt). Érdekes azonban, hogy Wolfhard karaktere, Mike ezúttal egy kicsit háttérbe szorult, míg a négyfős banda többi tagja fontosabb szerepet kapott és emlékezetesebb jeleneteket írtak hozzájuk. Az új szereplők közül a vörös hajú kislány, Max lett oszlopos tagja a csapatnak, mostohatestvérét pedig imádjuk utálni, azonban Sean Astin Bob-ja egészen a sorozat végéig számomra érdektelen volt.

 

 

A sztori ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: Will Byers továbbra is álmodik a sötét dimenzióról, az Upside Downról (“Fejjel Lefelé”), ahová került, a kapu nyitva maradt és további problémákat okoz. A pszichikus képességekkel rendelkező kislány, Tizenegy az előző évadbeli eltűnése után meghökkentően gyorsan visszakerült a világunkba, de egészen az utolsó részig teljesen külön utat jár be, mint barátai. Ez egyrészt egy érdekes, új színt ad a karakterének, azonban ennek köszönhető a sorozat egyetlen gyenge epizódja is, a hetedik rész, amely stílusában teljesen elüt a többitől, történetileg szinte semmi pluszt nem ad hozzá az egészhez, és olyan érzésem volt, hogy a készítők csak azért fejezték be így Tizenegy külön utazását, hogy punk stílust adjanak a karakternek (egyébként jól áll neki).

Nem kapunk sok új szörnyeteget. Az előző évadban egyedül a Demogorgon jelentette a másvilági fenyegetést, most kapunk rengeteg kicsi demogorgont (amely sok-sok A bolygó neve: Halálra hajazó jelenetet eredményez), valamint egy nagy, kissé lovecrafti szörnyeteget, a Mind Flayert (kb. Elmenyúzónak lehetne fordítani). Félelmetes ellenfél, azonban egy icipicit csalódott voltam, mert míg az első három részben látjuk teljes valójában, ahogy az égboltig magasodik, a későbbiekben már csak az emberi gazdatestén keresztül beszél és cselekszik.

 

 

Összességében véve a Stranger Things második évada épp olyan fenomenális volt, mint az első, nagyon élvezetes utazás az egész sztori, szerethetők a karakterek, fantasztikus a látvány és a hangulat. Azonba a harmadik évadra ennek már ismétlés-szaga lesz, szóval jó lesz, ha a készítők felvonultatnak néhány új elemet is a nyolcvanas évek klasszikusain kívül. Új irány lehetne, ha Hawkins városától távol, esetleg Amerikán túl játszódna a következő évad, akár a Szovjetunióban (és nem csak egy rész erejéig ugrunk át Chicago-ba, mint most, ami megtöri a stílust).

Sajnos hivatalos magyar felirat még nincs a Netflixen, így az angolul nem tudóknak egyéb lehetőségekhez kell nyúlniuk, ha követni akarják a történetet – de minden percért megéri.

Értékelés: 9/10

 

 

IMDb link

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: