KRITIKA – Thor: Ragnarök, avagy az Ördög Segglyukán innen és túl

Az Ördög Segglyuka elnevezésű féregjárat csak egyike azon földön fetrengve röhögős poénoknak, amelyekkel telezsúfolták a viking istenről szóló szuperhős-széria harmadik darabját. Sokan furcsállták a döntést, amikor a vígjátékrendező Taika Waititre osztották a feladatot, különösen azok után, hogy az első részt az angol drámák mestere, Kenneth Branagh hozta tető alá, a második részt pedig a Trónok Harcán edződött Alan Taylor. De milyen jól tették!

 

 

A Thor-filmek sajnos a Marvel Filmes Univerzum gyengébb darabjai közé tartoztak (főleg a Sötét Világ), így aztán ráfért a sorozatra a vérfrissítés. A Bosszúállók-filmekből ugyanis tudhatták, hogy magával, Thor figurájával nincs baj, megállja a helyét, de a saját filmjeinek stílusa, hangulata egyszerűen nem működött. Feltehetően a Galaxis Őrzői elképesztő sikere miatt dönthettek úgy, hogy ebben a szellemben folytatják az asgardi isten kalandjait. A Galaxis Őrzői látványvilága, az ötpercenként robbanó humorbombák, a laza történet, a klasszikus rockzene (Led Zeppelin: Immigrant Song) már egy jól bevált receptet jelentett, ami most, a Thor: Ragnarökkel is telibe talál.

A film sztorija két képregény-szériát gyúr egybe: az egyik természetesen a Ragnarök, avagy a viking mitológiából ismert világvége, amelyben az asgardi istenek végső csatára indulnak a gonosz ellen és elbuknak. A másik pedig a Planet Hulk sorozat, amelyben a zöld behemót egy idegen bolygóra, Sakaarra kerül, ahol gladiátorként kell harcolnia egy arénában. Azonban a film egyik képregényt sem dolgozza fel teljes mértékben, csak elemeket emel át onnan, amelyeket ügyesen használ fel. Természetesen közel sem hibátlan sztorival van dolgunk, ezernyi helyen bele lehetne kötni, vannak logikátlanságok, de ez nem az a fajta film, ami akár csak egy pillanatra is komolyan venné magát. Szórakoztat, megnevetett, és ebben csillagos ötösre teljesít.

 

 

A stílusbeli váltás kihat a karakterekre is, így néhányan eléggé eltérnek attól, ahogy a korábbi filmekben megismerhetjük őket: Thor és Loki is sokkal lazább lett, karakterükből hiányzik az a fajta drámaiság, amely a Kenneth Branagh rendezte első részben még megvolt, Hulk pedig igazi meglepetés, hiszen, ahogy már az előzetesekben láthattuk, egész sokat beszél. Ezt a film meg is magyarázza: Bruce Banner az Ultron Kora végső összecsapása óta nem változott vissza, az eltelt két év alatt folyamatosan Hulk volt, így aztán a zöld behemót megtanult beszélni, kábé, mint egy kétéves gyermek. További érdekesség Hulkkal kapcsolatban, hogy itt a kettős személyiségű hős emberi mivolta szorul háttérbe, Bruce Bannerként csak támolyog Thor után, és Hulk az, aki igazán előtérbe kerül.

Jane Foster karaktere eltűnt, Thor lezárja annyival, hogy szakítottak, és a film nem is foglalkozik romantikus szállal. Az új hősnő az isten-testvérek mellett Valkűr, egy asgardi harcos, aki talán a képregényfilm-történelem legjobb belépőjét produkálja (újabb földön fetrengve röhögős rész).

Jeff Goldblum alakítja a Galaxis őrzőiből megismert Gyűjtő testvérét, a Nagymestert, aki a sakaari gladiátor viadalokat rendezi. Goldblum fantasztikus a szerepben, és bár egyáltalán nem pozitív karakter, egyszerűen nem tudjuk nem imádni.

Az új film főgonosza Héla, Cate Blanchett alakításában, aki a Marvel-filmek szokásaihoz híven meglehetősen egysíkú antagonista: azért gonosz, mert. És el akarja pusztítani a világot, mert. Azonban egyáltalán nem rossz, ha ezt a már megszokott hiányosságot elnézzük neki, akkor egy meghökkentően látványosra sikeredett karaktert látunk, akinek nagyon jól áll Blanchett mély, itt szinte démonian csengő hangja, a gót kinézet, továbbá biztosan állíthatjuk, hogy a Marvel-filmek eddig legerősebb főgonoszáról beszélhetünk, aki mellett még Ultron is eltörpül.

 

 

Anthony Hopkins ismét felölti Odin szerepét, bár vélhetően utoljára. Thorral és Lokival való viharos apa-fiú kapcsolata itt teljesül be, és az a jelenet, ahol együtt ülnek a norvég, sziklás tengerparton, meglepően megindító része a filmnek.

Egy-két problémát szeretnék megemlíteni a filmmel kapcsolatban, azonban ezekről nem tudok SPOILER figyelmeztetés nélkül beszélni.

  • A film egyik fő konfliktusa, hogy az Asgardba beszabadult Héla nem tudja élőhalott hadseregével elárasztani a világot, mert Heimdal ellopja a Bifröstöt vezérlő kardot, és a végén azért megy a küzdelem, hogy ezt a kardot megkaparintsa. Azonban egy korábbi jelenetben Héla épp elsétál az Odin kincsestárában őrzött Tesseract mellett, amely – mint tudjuk – maga a Space Gem, amellyel világok között lehet utazni. És a jól értesült, ősi tudás birtokában lévő Héla nem épp olyannak tűnik, mint aki ne lenne tisztában a Tesseract képességeivel (a kiállított Infinity Gauntletet például leborítja az állványról, mondván, hogy ez csak egy hamisítvány).
  • Kicsit elkapkodottnak tűnt az a jelenet, hogy miután Odin két éve eltűnt Asgardból, és a film elején Thor és Loki rátalálnak Norvégiában, rögtön el is távozik, természetes halállal.

 

 

Lényegében ennyi, amit kifogásolni tudok, de, mint írtam, ez a film nem veszi komolyan magát, így a fentebbi hibák nem olyan ordítóak, mint egy drámaibb hangvételű alkotás esetében.

A Thor: Ragnarök jött, látott és győzött. Ezek után már csak azt sajnálom, hogy két gyenge Thor-film után jutottunk el oda, hogy a mennydörgés istenének kalandjai végre maradandó élményt nyújtsanak.

Értékelés: 9/10




Thor: Ragnarök

Thor: Ragnarok (2017)

Rendező:

Taika Waititi

Producer:

Kevin Feige

Forgatókönyv:

Eric Pearson

Craig Kyle

Christopher Yost

Szereplők:

Chris Hemsworth

Tom Hiddleston

Cate Blanchett

Idris Elba

Jeff Goldblum

Tessa Thompson

Karl Urban

Mark Ruffalo

Anthony Hopkins

Zene:

Mark Mothersbaugh

IMDb link