KRITIKA – Star Wars VIII: Az utolsó Jedik

Végre mozikba került a Rian Johnson rendezte új, Disney-féle Star Wars-trilógia második darabja, sorrendben a nyolcadik epizód, Az utolsó Jedik. A cím okozott némi bonyodalmat a fordítás során, ugyanis az angol eredeti cím, The Last Jedi nem utal arra, hogy egyes számban vagy többes számban kell érteni a Jedit. Hol így fordították, hol úgy, a rendező pedig végül egy interjúban tette helyére a dolgokat, hogy ő egyedül Luke-ot érti a cím alatt, ő az utolsó Jedi. Ebből aztán rögtön született is pár teória, amelyek próbálták megjósolni a film végkimenetelét, kisebb-nagyobb szerencsével.

 

 

Hála az égnek, a film azért egyáltalán nem olyan kiszámítható, hogy akár egyetlen ember is legyen, aki minden fordulatot előre kitalált volna. Amikor bemutatták az Ébredő Erőt, a legtöbb kritikát arra kapta, hogy sok tekintetben az Új Remény másolata, remake-je, nincs benne semmi eredeti (én ezzel az utóbbi állítással nem értettem egyet, igenis volt eredetiség az Ébredő Erőben, csak az az újszerűség nem a történeti elemekben keresendő, hanem a karakterekben; Finn karaktere például egy teljesen új szemszögből mutatta be a Galaxisban dúló káoszt, és Kylo Ren is igen érdekes volt a maga elcseszett módján).

Szerencsére most nem csak a karakterekre figyeltek oda, hanem a cselekmény is szolgáltat néhány váratlan pillanattal. Nem egy olyan hatalmas, áll-leszakítós fordulatra kell gondolni, mint az “én vagyok az apád”. A készítők úgy gondolták, hogy azt úgysem lehet felülmúlni, ezért nagyon bölcsen úgy döntöttek, hogy inkább több kisebb-közepes fordulattal tartják fenn a folyamatos meglepetés-érzést a nézőben. Már a film felénél-háromnegyedénél olyan jeleneteket kapunk, amelyek más filmeknél simán elmennének film végi finálénak.

 

 

Mivel ilyen sok fordulat történik benne, a kritika első, spoiler-mentes felében nem is szeretnék bővebben kitérni a cselekményre.

Az előző részből megismert karakterek utazása folytatódik és szerencsére tapasztalható is a karakterfejlődés, különösen Rey esetében, aki a leginkább rászolgált. Az Ébredő Erő megtekintése után én azok közé tartoztam, akiknek egyáltalán nem jött be ez a mindenhez értő, mindenkivel jóságos, talpraesett, kvázi tökéletes mary sue karakter. Hála az égnek Rian Johnson jobban odafigyelt a főszereplőre, és olyan történetet adott Reynek – illetve Reynek és Kylo Rennek közösen -, hogy az a film messze legérdekesebb része. Olyannyira érdekesek a Rey és Kylo Ren közti jelenetek (jó sok van belőlük), hogy mellettük szinte elsikkad és néha érdektelenné válik a többi karakter sorsa, például az Ellenállók (vagy Lázadók, mindkét néven nevezik őket a filmben, most akkor melyik?) küzdelme az Első Renddel, mely önmagában tök jó, de néha leül a sztori és azt is megkockáztatom, hogy pár pillanatra unalomba fullad. Nem csoda, egy két és fél órás filmről beszélünk, amely egyben a leghosszabb Star Wars film, amit valaha készítettek.

Az új karakterek közül kiemelném Benicio del Toro zsiványát, aki üde színfoltja a film második felének, igazán szerepelhetett volna többet. Laura Dern Holdo admirálisa viszont kissé unalmas, bár igazán hősies karakter, és a film egyik legjobb, leglátványosabb jelenete is hozzá fűződik.

 

 

Szegény Carrie Fisher! Remélem, nem lesz túl kegyeletsértő, amit most írok, de még mindig ugyanazt érzem, amit az Ébredő Erőnél is, hogy majdnem fölösleges a filmbe. Nem tudtak mit kezdeni a szerepével a VII.-ben sem, és most sem, pedig Leia karaktere annyival többet érdemelt volna. Itt most legalább kap egy érdekes jelenetet a film első harmadánál, ami azonban biztosan megosztja majd a nézőket. Egyesek talán csodálatos jelenetnek tartják majd, másik meg fanyalogni fognak rajta, hogy milyen bugyután néz ki. Még én magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik táborhoz tartozom.

A látvány elsőrangú, ezt már megszokhattuk, nem is kell rá több szót vesztegetni. Arra azonban kitérnék, hogy a csihi-puhi űrcsatákon kívül is odafigyeltek arra, hogy egyedi látványvilágot teremtsenek, kezdve a sósivatagos Crait bolygóval, Canto Bight fura, lószerű lényein keresztül Snoke Legfőbb Vezér trónterméig, amely épp azzal különleges, hogy egy végtelenül egyszerű, majdhogynem színpadi díszlet. Sima, vörös fénnyel megvilágított háttér, mintha vászon lenne. Nagyon jó!

 

 

A zene nem fogott meg. Nem emlékszek vissza egyetlen olyan zenei témára sem, amelytől borsódzott volna a hátam. A szokásos SW zenei elemeket vonultatják fel.

A hetedik rész sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. A nyolcadik ezek közül elvarr jó néhányat, párat egészen kegyetlen, nyers egyszerűséggel, mégis működik. Ezek, és a további fordulatok elemzése is érdekes, de ezt már csak spoilerezve tudom kibeszélni.

 

Értékelés: 10/8

Az előzetes után folytatódik a kritika SPOILER-es része. Csak az olvasson tovább, akit nem zavarnak a spoilerek, vagy már látta a VIII. epizódot!

Én szóltam.

 

 

 

Nos, akkor fogjunk bele.

Először is Rey származásának kérdése. Tetszett, ahogy a sztori fricskát mutatott a két éve ezen pörgő rajongóknak, és Kylo egyszerűen kijelentette, hogy a lány szülei senkik, alkoholisták, akik eladták a gyereküket a Jakkun, hogy a pénzből tovább vedelhessenek és most egy jeltelen sírban nyugszanak. Rey származásának mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak a rajongók, hiszen a “ki kinek a kije” kérdés a Birodalom Visszavág óta szerves része a Star Wars családregény-szerű felépítésének. A teóriák között volt olyan, amelyik szerint Rey Obi Wan unokája, Luke lánya, Han és Leia lánya (akik valamiért nem emlékeztek rá), Palpatine gyermeke, klón, Anakin női reinkarnációja, stb… Ez az “anti-fordulat”, miszerint Rey tényleg egy “senki”, biztosan nem nyeri el mindenkinek a tetszését, azonban tökéletesen illeszkedik abba, amiről a film szól. Luke a tanításai során, az első leckénél mondja Reynek, hogy az erő nem csak a Jediké, senki sem sajátíthatja ki, mert az átjár mindent és mindenkit. És akkor ott van a film furcsa kis zárójelenete, a canto bythe-i istállófiúról, aki az Erővel hívja magához a seprűt, és Reyhez hasonlóan ő is egy kis senki fia. A film ezzel a történeti elemmel igazából minket, nézőket tanít egy nagyon fontos dologra: nem attól lesz valaki különleges, nagy hatalmú, hogy kinek a gyermekeként született a világra. Hogy ez közhelyes tanítás lenne? Sajnos korántsem. Pár napja Reddit-fórumokon már megszellőztették a film legnagyobb fordulatait, köztük ezt is, és akkor több kommentelő is kifakadt ezen (is), hogy akkor mégis mivel magyarázzák, hogy Rey ilyen erős. “Ha nem Luke vagy Obi Wan, vagy Palpatine leszármazottja, akkor nem is lehetne ilyen erős, egy kis senki nem rendelkezik ilyen hatalommal…” Az a baj, hogy túlságosan beleivódott az emberekbe az “én vagyok az apád”. Mindenki azt várja el, hogy egy SW trilógia második részének nagy fordulata az legyen, hogy a főhősről kiderül, hogy XY rokona. Nem képesek elvonatkoztatni az alapoktól, és azt hiszik, hogy az egész galaxis csak két-három család és leszármazottaik körül forog. Szerintem nagyon is ideje volt annak, hogy a Skywalker-saga lassan befejeződjön, és átadja a helyét valami újnak. Ez az új pedig Rey, a Senki, akit az Erő választott ki arra, hogy Kylo Ren ellensúlya legyen.

 

 

A Skywalker-saga befejezéséről… Az, hogy Luke fűbe harapott, alapvetően nem egy hibás döntés, de nem is nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Az egy dolog, hogy Mark Hamill élete alakítását nyújtotta a szerepben, és rohadt jó volt az a pár jelenete a film végén, de nagyon nagy hiányt hagyott maga után, ugyanis egyszerűen szólva többet akartam belőle! Hogy mennyire volt elhibázott döntés Luke halála, azt a IX. résztől teszem függővé. Ha abban visszatér szellemként, és aktív szereplője lesz az eseményeknek (erre igencsak nagy esély van, hiszen úgy búcsúzik Kylo-tól, hogy “még találkozunk”), akkor rendben van. De ha a trilógia záró részében egyáltalán nem fog felbukkanni, akkor nagyon morcos leszek.
Luke karaktere amúgy nagyon erős pontja a történetnek, a meghasonlott, hitét vesztett ember szerepében Hamill brillírozik, amikor pedig kiáll Kylo Ren és serege ellen, az valami frenetikus látvány.
Ami viszont problematikus, az az emlék, amelyben látjuk, hogyan fordult Kylo Ren, vagyis Ben Solo a Jedi Rend ellen. Az, hogy Luke akár egy pillanatra is elgondolkozzon azon, hogy fénykardjával lesújtson az alvó unokaöccsére, mert megérezte benne a sötétséget, eléggé karakteridegen egy olyan embertől, aki még Darth Vadert is vissza akarta hozni a fénybe. Igaz, hogy a jelenetet két szemszögből láthatjuk, és egyértelmű, hogy Kylo Ren gyilkossági kísérletnek látta, amelyben Luke kegyetlen arckifejezéssel bámul rá, míg Luke szemszögéből nézve ez egy pillanatnyi megingás volt, és megrémült attól, amire gondolt… Nem tudom, valahogy nem az igazi. Jobban működött volna a sztoriban, ha azt hozzák ki belőle, hogy Snoke manipulálta mindkettejüket, és hogy Kylo csak azt hitte, hogy Luke áll fölötte fénykarddal.

 

 

Ha már Kylo Ren szóba került, muszáj beszélnünk Reyről is, hiszen kettejük sorsa összefonódni látszik. Nagyon jó az, ahogyan felépítik a kis párbeszédekkel kettejük kapcsolatát, hogyan jut el odáig Rey, hogy a szülei hiánya miatt érzett bánatát már Kylo-val osztja meg Luke helyett, aki az idő nagy részében magasról tojik rá, és a háta közepére nem kívánja. Habár Rey nem bicsaklik meg, nem kacsintgat a sötét oldal felé, inkább csak túl naív, amiért azt hiszi, megmentheti Kylót, ahogyan Luke tette Vaderrel. Ez a naivitása, már-már ostobasága az, ami egy kicsit árnyalja a karaktert, és kevésbé lesz tőle az a tenyérbemászó mary sue, ami a hetedikben volt. Egyszóval, kezdem megkedvelni Reyt.

Kylo Ren viszont egyszerűen király lett! Egy totál pszichopata, még Vader se volt ennyire elborult. Vader hideg, számító gonosz volt, Kylo viszont a sorozatgyilkos pszichopata mintapéldánya. Sokan nevezték hisztis kisgyereknek a hetedikben, de csak azért, mert nem vették elég komolyan a karakterét. Igaz, erre most Snoke figyelmezteti is, amikor azt mondja neki: “vedd már le azt a nevetséges sisakot”. Igen, tényleg nevetséges, gyerekes az, ahogyan Vadert majmolta. De a maszk alatt mindig is, a hetedikben is nem hiszti, hanem kőkemény elmebaj rejtőzött. És Adam Driver ezt bámulatosan hozza a vásznon. Nagyon jó színész lett belőle, színészként megtestesíti mindazt, amiről Hayden Christensen csak álmodni mert volna. Igen, kimondom: Kylo Ren jobb, mint Anakin Skywalker! Mérföldekkel.

Páran felvetettek egy érdekes észrevételt a Kylo-Rey kapcsolatról. Sokan beleláttak olyasmit ebbe, ami nem is volt ott. Nevezetesen, hogy lenne valamilyen szikra kettejük között. Ezt talán az a jelenet hitette el az emberekkel, amikor Kylo félmeztelenül beszélget a lánnyal, Rey pedig zavarban van és rászól, hogy “felvennél már valamit magadra?” Ennek kapcsán kifogásolták az emberek, hogy mennyire egészségtelen és sztereotip az, hogy a film főszereplőnője minden józan ész ellenére az “alfahím rosszfiúba” szeret bele, és hogy ez milyen rossz fényt vetít a női nemre, különösképp a manapság nagy sajtóvisszhangot kapott zaklatások és bántalmazások tükrében. Nem értek egyet ezzel a gondolatmenettel. Mármint egyetértenék vele, ha lett volna bármilyen szikra, de nem volt. Legalábbis Rey részéről semmiképp. Kylo alighanem érzett valamit a lány iránt, többször is hívta, hogy tartson vele, még az után is, hogy megölték Snoke-ot, tehát nem csak azért volt szüksége rá, hogy együtt kinyírják a fővezért. De Rey a maga részéről nem mutatott semmilyen arra utaló jelet, hogy vonzódna hozzá, és inkább az a problematikus, hogy ha egy férfi karakter és egy női karakter egymással beszélget, rögtön egy rakás ember szexualitást lát benne. Mintha nem lehetne női karaktert írni szexuális vonatkoztatás nélkül! Nevetséges. Ez a szál úgy volt jó, ahogy volt.

 

 

Snoke halála. Na, hát ez aztán rendesen meglepett! Nem csak az, ahogyan kivitelezték (zseniális!), hanem maga a tény, hogy kivonták a képletből. Ugyanaz a helyzet, mint a Rey szülei teóriák esetében. Mindenki szükségtelenül hatalmas jelentőséget tulajdonított neki, hogy ki ez a Snoke, (kinek a kije, már megint, pl. Palpatine mestere, alias Darth Plagueis), honnan jött, Sith vagy Sötét Jedi, ember-e egyáltalán, hány éves… Nem számít. Gondoljatok csak bele: ha csak az eredeti trilógiát nézzük, mennyit tudunk belőle az uralkodóról? Először az Új Reményben említik meg, annyit mondanak róla, hogy feloszlatta a Szenátust. Aztán a Birodalom Visszavágban látjuk hologramként, hogy egy vénséges, ráncos ember, aki nagyon nagy hatalmú. A Jedi Visszatérben sem tudunk meg semmit a múltjáról, hogyan lett ő a Galaxis ura, honnan van a hatalma, ki volt a mestere, ő is jedi volt-e, vagy valami más – ha jól emlékszem, még az sem hangzik el egyszer sem, hogy a neve Palpatine, és tudtommal az a szó sem hangzik el az eredeti filmekben, hogy Sith. (Utánanéztem – ez a két szó csak a regényekben hangzik el először). Szóval annak ellenére, hogy jóformán semmit sem tudtunk arról, hogy ki az a vén csuklyás fószer, aki a főellensége Luke-nak, mégis elegendő volt ahhoz, hogy működjön a karakter és legenda legyen. De J. J. Abrams Snoke-jánál valahogy ez nem volt elég az embereknek, azonnal mindent tudni akartak arról, hogy Snoke milyen müzlit reggelizik, mekkora a test-zsír százaléka és szenved-e körömgombától (a film alapján azt hiszem igen).
Most pedig panaszkodnak rá, hogy komplett háttértörténet nélkül kicsinálták a sorozat közepén. Elképzelhető, hogy ez annak tudható be, hogy a mi generációnk információ-túladagolástól szenved a hét minden napján, így aztán nehezen tudjuk elviselni azt, ha egy történet szereplőjéhez nekünk kell elképzelni a háttérsztorit.
De akkor is, ez kettős mérce! Snoke szemernyivel sem rosszabb karakter, mint az Uralkodó volt, sőt, Andy Serkis alakítása kifejezetten élővé teszi, a forgatókönyv pedig nem csupa klisés mondatot adott a szájába. Snoke igenis jó lett, nagyon tetszett, de, mivel lényegében tényleg csak az új trilógia Palpatine-ja, mennie kellett. Snoke küldetése lejárt, beteljesítette végzetét, mozgásba lendítette a háború gépezeteit, és most átvette a helyét a tanítványa, aki még rosszabb lesz, mint ő. Azzal a kritikával sem értek egyet, hogy Snoke szerepe csak annyi a történetben, hogy lássuk, milyen erős Kylo Ren, amikor megöli. Nem-nem, Snoke megölése nem Kylo Ren erején múlott, hanem csak egy pillanatnyi figyelmetlenségen, amit Kylo kihasznált. Ha szemtől szembe mentek volna egymással, semmi esélye nem lett volna a mestere ellen, hiszen Snoke ide-oda taszigálta Reyt, és Rey nagyjából ugyanolyan erős, mint Kylo.

 

 

Ezek voltak számomra a legfontosabb témák a filmből, amelyekről beszélni szerettem volna. Rengeteg olyan téma van még Az Utolsó Jedik kapcsán, amiről oldalakat lehetne mesélni, mert egy elég hosszú és tartalmas filmről van szó. Azt hiszem, még meg kell néznem egyszer-kétszer ahhoz, hogy minden kitisztuljon. Mindenesetre nekem sokkal jobban bejött, mint Az Ébredő Erő, amit lényegében én is egy nosztaligavonatnak éreztem, de azért egy kellemes nosztalgiavonatnak.
Az Utolsó Jedik azonban minden ízében új, friss és üde, nagyon jó irány a Star Warsnak. George Lucas is megnézte és tetszett neki, pedig az Ébredő Erő után elég fura nyilatkozatokat tett.
Reméljük jó lesz a IX. rész is, de fogalmam sincs hogyan és milyen irányban fogják folytatni a sztorit. Azt remélem, hogy Luke visszatér benne, és hogy Leia történetét valahogy szépen lezárják (szinte lehetetlen), de a legfontosabb, hogy maradjon meglepő és átgondolt, legalább annyira, mint ez.

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: