KRITIKA 2. – Ready Player One

Ernest Cline geek-bibliája az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb regénye volt számomra. Hangsúlyozom, hogy a regény elsősorban a felhőtlen szórakozás terén tud nagyot adni, hiszen a disztópikus elemek, a benne felvázolt VR-technológia, vagy a karakterek nem lettek olyan alaposan vagy formabontóan kidolgozva, hogy arról ódákat lehetne zengeni. Aki kíváncsi a könyvről írt ajánlómra, az elolvashatja itt.

Steven Spielbergnél keresve sem találhatnánk megfelelőbb embert arra a feladatra, hogy vászonra varázsolják a Ready Player One-t, hiszen ennek a történetnek az egyik legfontosabb eleme a 80-as évek retro-mániája. Ez az évtized volt Spielberg fénykora, ő maga is számtalan legendás klasszikussal hozzájárult a 80-as évek popkultúrájához. A Ready Player One-hoz úgy nyúlt hozzá, mint egy felnőtt, aki hétvégén hazalátogat a szülői házba, és a garázsban ráakad a kartondobozokba zsúfolt gyermekkori kincseire, és ahogy beletúr a dobozba, elönti a szívét a nosztalgia. A regény és a film is így főleg két csoport számára jelenthet nagyszerű szórakozást: azoknak, akik a 80-as években voltak gyerekek, és/vagy a videojátékok szerelmeseinek.

 

 

A Ready Player One ugyanis 90%-ában egy videojátékban, az OASIS-ban játszódik, amely egy, az élet minden területét átszövő virtuális valóság. Az emberek ide járnak szórakozni, ismerkedni, dolgozni, a gyerekek az OASIS-ban járnak iskolába, itt esnek szerelembe és házasodnak meg esetenként úgy, hogy élőben soha nem is találkoztak partnerükkel, vagy még a nevüket sem tudják. A játék fejlesztője, James Holliday a világ leggazdagabb embere volt, és, mielőtt elhunyt, egy versenyre invitálta az OASIS felhasználóit. A játékban elrejtett egy úgynevezett húsvéti tojást, amelyhez három kulcs felkutatására van szükség. Aki elsőként eljut a tojáshoz, az megszerzi az OASIS feletti hatalmat, és az örökli Holliday teljes vagyonát (félbillió dollárt).

 

 

A konfliktus forrása nem csak az egymással versengő játékosok, akik dacára a 2045-ben játszódó történetnek, behatóan ismerik a nyolcvanas éveket, Holliday gyerekkorát, aki ezen korszak popkulturális utalásaival fűszerezte a versenyt. A fő ellenlábas egy internetszolgáltató cég, az IOI, akik szintén a tojásért küzdenek. Terveik szerint, ha megszerzik az OASIS feletti uralmat, telezsúfolják reklámokkal, fizetőssé teszik, egyszóval tönkreteszik ezt a mindenki számára hozzáférhető, virtuális paradicsomot a profit érdekében. Fiatal hőseink ezt természetesen nem engedhetik, úgyhogy indul a küzdelem!

És micsoda küzdelemnek lehetünk tanúi! A látvány elképesztő, tényleg olyan érzése van az embernek, mintha egy mozivászonra ültetett videojátékba kerülne, amelyhez hozzátartozik a direkt elnagyolt, számítógépes grafikával létrehozott karakterek, avatárok. Ennek a filmnek nagyon jól áll a CGI, egy pillanatig sem zavaróak az olyan őrült, kaotikus akciójelenetek, amely egy másik, elvileg a “valódi világban” játszódó film esetében tönkre vághatja a látványt, ha túltolják – tudjuk, hogy ez manapság mennyire gyakori, és a végeredményt tekintve inkább ront az élvezeti értéken. Nem úgy a Ready Player One esetében.

 

 

Spielberg csak lazán adaptálta a regényt, a forgatókönyv számtalan helyen belenyúl a cselekménybe. Nem mondanám, hogy rosszabb lett a regénynél, de azt sem, hogy jobb. Csak más, ugyanazt a történetet, ugyanazokkal a karakterekkel más útvonalon meséli el, amely jobban passzolt a film világához. Tehát, például amikor a regényben az első kulcsért folytatott küzdelem egy több órás Joust-játékot jelentett egy ósdi árkád gép előtt, addig a filmben egy eszeveszett autósüldözést kapunk T-Rexszel, King Konggal, falbontó golyókkal, fűrészlapokkal és lézerfegyverekkel.

Az egyetlen fájó pont, ami szerintem sokat hozzáadott a történet hangulatához a regényben az az, hogy a főszereplők egészen a könyv legutolsó oldaláig nem is találkoznak egymással hús-vér alakjukban. Már az előzetes alapján nyilvánvaló volt, hogy Spielberg ezt is teljesen átírta, akárcsak a szereplők kinézetét (erről írtam a regényről szóló ajánlómban is, most nem akarom ismételni magam).

A Ready Player One (sem regény, sem film formájában) nem a sci-fi mérföldköve, Spielberg legújabb mozija sem lesz az év filmélménye, ez garantált. De nem is ez volt a célja vele, hanem az, ami a nyolcvanas évek ifjúsági kalandfilmjeié: úgy szórakoztasson, hogy közben elmerülhessünk egy csodálatos világban, és gyereknek érezhessük magunkat. Ebben pedig Speilberg és Ernest Cline is nagyszerűen teljesített.

Értékelés: 8/10