KRITIKA – Tűzgyűrű: Lázadás
Guillermo del Toro 2013-ban készített látványos filmet óriásrobotok és óriásszörnyek (kaijuk) küzdelméről, miközben városokat döntenek romba. A közhiedelemmel ellentétben a Pacific Rim nem manga-adaptáció volt, dacára a tipikusan “mangás” sztorinak és operatőri beállításoknak. Az eredeti film – noha kétségkívül bugyuta látványfilm volt annak minden gyengeségével és erősségével együtt – megtalálta a maga közönségét. A zene, az óceánban játszódó jelenetek, a lenyűgözően részletgazdag szörnyek és az akció összhatása egy olyan mozit eredményezett, amelyre azt mondhatjuk: ez piszok jól néz ki!
Del Toro kiszállt a folytatásból (az Oscar-díjas Víz Érintését rendezte meg helyette, amely sokak szerint a rendező fő műve lett), helyette a korábban csak tévés munkáiról ismert Steven S. DeKnight forgatta le. A rendező mellett a főszereplőket is lecserélték, a főhősünk ezúttal az első részben Idris Elba által játszott karakter fia, az új Star Wars-trilógiával befutott John Boyega. Ő egyébként a film egyik kellemes meglepetése, ugyanis képes élettel megtölteni egy ilyen végtelenül egyszerű, popcorn-karaktert is, mint Jake Pentecost.
A sztori szerint az Csendes-óceán mélyén található átjáró a Föld és az idegen világ között lezárult, hála az első rész fináléjában hozott áldozatoknak, így már évek óta nem tizedelték az emberi lakosságot a kaijuk. A Jaeger-programot le akarják váltani, egy kínai cég óriás drónokkal akarja helyettesíteni a kétpilótás robotmonstrumokat, ami érthető feszültséget okoz a két tábor között. A film első harmadában nem is egy kaiju, hanem egy titokzatos, másik Jeager okoz kalamajkát, amelyik merényletet követ el a Jaeger-program vezetője ellen. Hőseink a kínaiakat gyanítják a háttérben, így megindul a nyomozás és a látványos küzdelem a bűntett felderítéséért. Hamarosan azonban kiderül, hogy egészen más erők munkálkodnak a háttérben, valaki újra akarja nyitni az átjárót, hogy ismét beengedje világunkba a városromboló szörnyetegeket.
Sajnos a Tűzgyűrű: Lázadás nem lett olyan stílusos, mint az első rész, egyértelműen érezhető del Toro hiánya, egyedi, vizuális látásmódja. Az egész olyan “transformeres” lett, és az eredeti film egyik legnagyobb erőssége, a hangulatos zene is csak egyetlen jelenetben csendül fel a filmben, a többi jelenetben jellegtelen aláfestő zenét hallhatunk. A transformeres látvány alatt azt értem, hogy minden kicsit túl színes, az éjszakai, viharos tengeren játszódó jelenetek helyett a verőfényes napsütésben játszódó jelenetek dominálnak, így máris elvesztette a film az egyik egyedi vonását, amellyel (szerintem) több és jobb volt, mint a hasonló témát feldolgozó Transformers-sorozat.
Ennek ellenére kellemes kikapcsolódást nyújt, semmit sem kell túlgondolni, tipikus látvány-popcorn mozi. Szerintem van még potenciál ebben a sorozatban, simán megnéznék belőle egy harmadik részt is, tökéletes egy délutáni kikapcsolódásra.
Értékelés: 5/10
