Valós halál – film kontra könyv

Riley E. Raines a Trizanton-pilótái szerzője a Valós halálról (eredeti címén Altered Carbon) írt véleményt. Ez az első cikke a Scifi.hun, fogadjátok őt szeretettel! 🙂

 


Ebben a posztban olyasmit fogok csinálni, amit még nem: összehasonlítom a könyvet és a belőle készült Netflix-sorozatot. Remélem, tanulságos lesz 🙂 Viszont a spoiler veszélye fenn áll, úgyhogy továbbolvasni csak saját felelősségre!

Ismertető:

A 25. században az emberek tudata digitalizálva tárolódik a koponyaalapba épített tokba, és ha a test el is pusztulna, a tudat újraburkolható egy másik testbe. Csak ha a tudattok maga is megsemmisül, akkor következik be a Valós Halál. A leggazdagabbak azonban még erre is fel vannak készülve. A tudattok tartalmáról rendszeresen biztonsági másolatot készítenek. De akkor miért lőné főbe magát egy olyan befolyásos ember, mint Laurens Bancroft? Miért akarna öngyilkosságot elkövetni valaki, ha tudja, hogy órákon belül újra életre keltik?

Takeshi Kovacs, egy elit katonai alakulat volt tagja most Laurens Bancroft megbízásából kezd nyomozni a rejtélyes öngyilkosság ügyében. Új testbe burkolva kell felgöngyölítenie a szálakat egy számára idegen világban, és hamarosan az egyre féktelenebbül pörgő események közepén találja magát. Veszélyes viszonyt kezd megbízója feleségével, ismeretlen személyek a legkegyetlenebb kínzásoknak vetik alá, profi bérgyilkosok törnek az életére, és talán már csak a Jimi Hendrix képében megjelenő mesterséges intelligenciában bízhat. Ahogy egyre tisztábban rajzolódik ki a titokzatos összeesküvés Takeshi Kovacs előtt, úgy nő az esélye annak, hogy az ügy végső megoldása előtt rá is a Valós Halál vár.

 


 

Mivel a közelmúltban szereztem meg a könyvet, nekem sajnos már csak a filmes borító jutott. Az sem lett rossz, nagyon is jól illik a történethez, de mégis: a fenti kép sokkal jobban visszaadja a könyv sötét, cyberpunk-hangulatát.

 


 

A világépítésről:

A cyberpunk műfaj egyik sajátossága, hogy egy új technológia által felvetett társadalmi problémát boncolgat, számunkra már-már idegen sci-fi környezetben. Ezt a tételt tökéletesen vitte mind a könyv, mind a sorozat.

A könyv nyert ebből a szempontból. A fejekben lejátszódó reklámképek, az égen cikázó autók, a megfeneklett hajóroncsok és a lebegő bordélyházak, de már csak a bolygóközi tűnyalábos tudat-utazás, vagy az, hogy az ember bármikor új testben találhatja magát (miután az előző meghalt, vagy csak lefagyasztották) nagyon erős cyberpunk-hangulatot áraszt. A könyvbeli leírások néha egy kicsit túlságosan részletesen elemzik az új, embertelen világot, de még ha túlzásnak is éreztem, nagyon erős atmoszférát teremtett.

A film egyszerre volt jobb és rosszabb ennél. Egy kicsit újraálmodták a helyszíneket. Például a Bancroft-féle Napzátony házat a tengerpartról a felhők közé emelték, és a luxusra rátettek még egy lapáttal. A fényűző díszletek igazán fényűzőek lettek, de amikor szegényebb környéken jártunk, nem éreztem ennyire egyedinek a képi világot. Kicsit olyan volt, mintha kölcsönvették volna a Szárnyas fejvadász díszleteit.

Úgyhogy, bár a sorozat is gyönyörűen berendezte a világot, ebben a könyv nyert.

Világépítés:

Könyv: 10/10

Sorozat: 10/9

 

 


 

A karakterek/szereplők:

Sajnos ez nem volt a történet erőssége. Takeshi Kovacsot már a neve miatt is imádnom kellett volna. A karakterépítése erős, a főszereplő múltját, motivációit, gondolatait, reakcióit mind-mind gyönyörűen kidolgozta a szerző. Muszáj is, elvégre ő narrálja ezt a nem is rövid könyvet. Viszont az összes többi közül talán csak Ortega volt érdekes, meg esetleg a Bancroft-házaspár, Trapp és Kawahara neve maradt meg, a többi szereplő nem hagyott mély nyomot. És közülük egyedül Trapp karaktere volt végig izgalmas, de róla messze nem tudtunk meg eleget ahhoz, hogy a kedvencemmé váljon. És talán azért, mert Kovacs karaktere túlságosan is fel lett turbózva, egy pillanatra se tudtam aggódni érte. Pedig nagyon szerettem volna szeretni, de nem sikerült.

A Netflix ezt a részt teljesen össze-vissza kuszálta. A szereplők közti kapcsolatokat sokkal szorosabbra húzta, valahogy úgy, mint egy szappanoperában (mindenki mindenkinek a szeretője vagy a rokona), és meg kell mondjam, működött. Szimpatikus színészeket választottak, egyedi hangot adtak nekik (még akcentust is némelyiknek), sokkal könnyebben megjegyeztem, hogy ki kicsoda, sokkal kíváncsibb lettem a sorsukra és az előéletükre, és itt kaptunk is elősztorit mindenkihez, aki számított. Néha nem is csak valami elkent hülyeséget, hanem szépen kidolgozott, mondanivalóval megtöltött, önálló történeteket. Igaz, sokszor semmi közük nem volt a könyvhöz. A mesterséges intelligencia kidolgozottsága itt nagyon tetszett, bár a könyvben említésre se volt méltó. (Quellt viszont végképp nem is értem, hogy jutott eszükbe.) Ugyanakkor spóroltak is a színészekkel és az “újraburkolással”, mert Kovacsot a könyv szerint legalább öt különböző testben látjuk, a filmen viszont csak két színészt adtak neki, egy múlt- és egy jelenbelit. A kettejük összhangja viszont megvolt, elhittem, hogy ugyanazt az embert látom a képernyőn.

Ezen a téren szoros küzdelemben bár, de a sorozat nyert.

Szereplők:

Könyv: 10/5

Film: 10/7

 

 


 

A cselekmény:

A könyvben sajnos ez a pont számomra szétesett. A cselekmény a nyomozás köré épül, és minden abból ágazik el. Van egy probléma (Bancroft megölte magát, kiesett kb 48 órányi emléke, és újra ugyanabban a testben parádézik), amire én már az első pillanatban megmondtam, hogy mi történt: el akart felejteni valami nagyon súlyos dolgot. És láss csodát, pontosan ez volt a végkifejlet. A részletek természetesen szépen kibontogatták, hogy miért, és a tévutak sem voltak égbekiáltó marhaságok, de ezt a rejtélyt ennél sokkal gyorsabban fel lehetett volna göngyölíteni. Csak akkor Kovacs kevesebb csajt hódít meg és kevesebb orvosi ellátásra szorul. Nem voltam elragadtatva.

A filmben ebbe belekevertek több családi és szerelmi feszültséget, egy árnyalattal talán jobban működött, de szinte mindig fogtam a fejem, hogy ez hogy jutott eszükbe. Quell halálát meg… háááát… az úgy történt, hogy először kinyírták valahogy úgy, mint a könyvben azt a szereplőt, akit helyettesített – ez a sorozat első negyed órája – aztán az ötödik rész környékén meggondolták magukat, és kinyírták máshogy. Vattafák? Ortegának adtak egy egészen külön szálat, amit idegennek éreztem a hangulattól, Kovacs testvére meg aztán végképp teljesen tönkretette Kawaharát.

Egálban vannak, kicsit máshogy, de mindkettő inkább rossz, mint jó:

Cselekmény:

Könyv: 10/4

Film: 10/4

 

 


 

Személyes vélemény:

A könyvvel rettentő lassan haladtam. Több mint egy hónapba telt elolvasni, pedig annyira azért nem hosszú. Nem sikerült megkedvelnem a szereplőket, nem érdekelt túlzottan a cselekmény sem. Összességében szépen volt megírva, de az, hogy valahol az angol és a magyar verzió között eltűnt a párbeszédek központozása, rendesen megnehezítette az olvasást. (Egyébként tetszett a fordítás.) Akciódús volt, ez tagadhatatlan, de Kovacs végtelen Küldött-nyugalma miatt a feszültség valahol elpárolgott belőle (az utolsó nagyjelenetben meg aztán brutálisan érdektelen volt a főhősünk, úgyhogy azt végképp nem találtam jó megoldásnak.) A morális kérdések érdekesek voltak, és sikerült felébreszteniük néhány gondolatot. Sikerült elmerülnöm a világban, és tűpontosan érzékeltem mindent. Összességében voltak benne nagyon jó megoldások.

A sorozat, mint már korábban említettem, átalakította egy kicsit a világot, össze-vissza kuszálta a szereplőket és a köztük lévő dinamikát, de még a sztorit is. Ha önálló entitásként kezelem, akkor kaptunk egy pörgős, akciódús cyberpunk-sorozatot, ami a hibái ellenére is szórakoztató volt.

Nagyon szubjektív vélemény:

Könyv: 10/7

Sorozat: 10/7

 

 


Riley E. Raines cikke

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: