KRITIKA – A Ragadozó, avagy francba a misztikummal!

Arnold Schwarzenegger Ragadozó című filmje a mai napig az egyik kedvenc 80-as évekbeli akciófilmem. Szerintem nem sok ember van, akinek be kellene mutatni, vagy el kellene magyarázni, hogy miért is egy kultfilm, vagy hogy a ragadozók miért az egyik legjobban sikerült földönkívüli szemétládák.

A film megélt pár vegyes minőségű folytatást – Ragadozó 2. (imádtam!); Alien vs Predator (szódával elmegy); AvP 2. (rettenetesen gyenge, elpazarolt ötletek); Ragadozók (szintén imádtam) -, de a rendező, Shane Black személye sokak számára biztató előjel volt az új rész előkészületei óta. Shane Black ugyanis szerepelt az első Ragadozóban, és azóta rendezőként és forgatókönyv íróként is letett már pár emlékezetes alkotást az asztalra. Én is bizakodó voltam, de amit végül kaptunk tőle, azt elképzelni sem tudtam.

Mármint, hogy mekkora rakás hulladék lett.

 

 

“Az univerzum legveszedelmesebb ragadozói más fajok DNS-ét használva genetikailag módosították magukat, így most erősebbek, okosabbak és halálosabbak, mint bármikor. Mikor egy kisfiú tudtán kívül a Földre vonzza őket, csupán egy exkatonákból álló szedett-vedett csapat és egy morózus technikatanárnő állhat az emberiség pusztulásának útjába.” – áll a szinopszisban.

Először lássuk, hol teljesít jól a film: a látványvilág szerintem rendben van, az idegen űrhajók megfelelnek a kor színvonalának, ahogy a ragadozók változatos technológiája is (bár ezek az eredetiben is hibátlanok, még mai szemmel is), és a bimm-bumm, dirr-durr is rendben van. A zene pont olyan jó, mint az első rész idején, és…

Nagyjából ennyi jót tudok elmondani a filmről, ami valljuk be, elég soványka.

Ugyanis Shane Black A Ragadozójának az a legnagyobb hibája, hogy megöl MINDEN misztikumot, ami körüllengte ezt a földönkívüli vadászt, elfelejti azt a titokzatos és para légkört, amelyet az első két film olyan jól felépített. Amikor Anna mesél a hőség idején vissza-visszatérő démonokról, akik embereket nyúznak, vagy amikor Willie Király egy kis voodoo-mágiát kever a ragadozók mitológiájába, az olyan misztikumot adott nekik, ami megfejelve a láthatatlansággal, és az “egyenként elragadnak mindenkit a sötétben” harctechnikával együtt jelentette a hamisítatlan Predator-hangulatot.

 

 

Már a nyitójelenetnél érezni, hogy ennek a titokzatosságnak most már lőttek. Mindent látunk, arcunkba tolják a ragadozók egymás közti csetepatéját, most már feliratozzák is, hogy mit beszélnek egymással.

Ennek dacára a sztori zavaros, felvonultat egy rakás B-fimes klisét, amelyek aztán nem állnak össze rendesen. Itt van megint az idegeneket vizsgáló kormányügynökség (mondjuk ők már a Ragadozó 2-ben is idióták voltak, de most aztán nagyon), a kemény tudós-csaj, az elítélt ex-katonákból álló “szupercsapat”, akiknek minden szituációra van egy vicces beszólásuk, az ex-feleség és az autisztikus tüneteket mutató kisfiú, aki persze zseni és öt perc alatt megfejti az idegenek nyelvét.

 

 

A misztikum és a titokzatosság hiánya másban is felfedezhető: valamiért már nem foglalkoznak azzal a ragadozók – amire az eredetiben még kínosan ügyeltek – hogy ne hagyjanak maguk után szanaszét bizonyítékokat, a technológiájukat, vagy az elesetteket. Ezek a ragadozók magasról tesznek mindenre, csak törnek-zúznak, mint egy elefánt a porcelánboltban. Nem a láthatatlanságukat, mint legerősebb fegyverüket kihasználva behatolnak valahová, hogy egyenként, csendben végezzenek a célpontjaikkal – ezek a ragadozók a tetőn át érkeznek, beszakítva a mennyezetet a házban és mindenkit lekaszabolva törnek előre, miközben morognak és hörögnek…

Az első tűrhető akciójelenetre egyébként a film 50. percéig kell várni, de semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már ezerszer. Maguk a ragadozók (főleg az előzetesekben beharangozott szuper-ragadozó) erősen CGI-szörny benyomását keltik, a velük folytatott ádáz küzdelmet pedig rendszeresen megfűszerezik olyan apró kis gegekkel, ostobaságokkal, amelyekről az volt az érzésem, mintha a félkész forgatókönyvet odaadták volna egy predator-rajongó tízévesnek, aki a barátaival együtt bekólázva dobálta volna bele a jobbnál jobb ötleteiket.

Nagyon nehezemre esik nem el-spoilerezni a legnagyobb baromságokat, amiket ez a film felvonultat. Csak apró utalásokat teszek rá, hogy mire is gondolok, azoknak, akik már látták: jelzés a levágott karral, nyugtatólövedék a busz tetején, halloween-maszk, kutyaszelídítés, kutya és gránát, űrhajó teteje, és az a legutolsó jelenet!

 

 

Olyanokról meg már nem is beszélnék, mint színészi játék, mert őszintén, ki az, aki a mély karakterábrázolás miatt ülne be egy Ragadozó-filmre? Ha egy átgondolt, tökös, misztikus, kissé egyszerűbb és az alapoknál maradó Ragadozót kaptunk volna, simán rányomnám a 9/10-et akkor is, ha a színészi játék olyan hiteles lenne, mint egy pornófilmben a vízvezeték szerelőt alakító srácé. Nem a filmsznobizmus beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy az új Ragadozó rettenetes. Ez épp, hogy egy Ragadozó filmnek rettenetes.

Tisztában vagyok vele, hogy Antal Nimród Ragadozók című folytatása sokaknak nem jött be (egyébként én azt nagyon szerettem), de higgyétek el: mérföldekkel jobb ennél a folytatásnál.

Körülbelül a feléig egyre rosszabb véleménnyel voltam a filmről és egyre jobban utáltam. Aztán a felétől lassan ráébredten, hogy valójában bizarr módon élvezem, csak nem azért, amiért eredetileg meg akartam nézni egy Predator-mozit. Azért élveztem, mert már vártam a következő ordas baromságot, amin a fejemet fogva röhöghetek. Nagyjából ugyanezen okból néztem végig egyszer a Twilight-sorozatot.

Igen, ezeket a ragadozókat ugyanazért érdemes nézni, mint a csillogó vámpírokat. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Értékelés: 4/10



A Ragadozó
The Predator (2018)

Rendező:
Shane Black

Producer:
John Davis

Forgatókönyv:
Fred Dekker
Shane Black

Szereplők:
Boyd Holbrook
Trevante Rhodes
Jacob Tremblay
Keegan-Michael Key
Olivia Munn
Thomas Jane
Alfie Allen
Sterling K. Brown

Zene:
Henry Jackman

IMDb link

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: