Viharok a Naprendszerben

Riley E. Raines írása


A Föld légköre nem csak élteti a bolygó lakosságát – a baktériumoktól az emberekig – de hatalmas pusztításokra is képes. Gondoljunk csak a Florence-nek keresztelt hurrikánra, amely a napokban érte el Amerika partjait, és máris hatalmas áradásokat okozott.

A Naprendszer többi bolygóján azonban más a helyzet. Bújjunk bele egy kicsit Mark Watney bőrébe – aki közismerten a Marson rekedt egy homokviharnak köszönhetően, miután a társai elvitték az MFE-t (Marsi Felszálló Egység) – és vegyük górcső alá a különböző bolygókon kialakuló viharokat!

Szóval, mekkora eséllyel reked Mark Watney a Naprendszer különböző bolygóin a viharok miatt?

 

 


Plútó:

Amikor megszülettem, a Plútó még bolygó volt, és bár azóta elvitatták tőle ezt a megtisztelő címet, sosem hagyom ki a felsorolásból.

Ha Mark Watney nagyon hosszú utazás után leszállna, valószínűleg nem maradna ott, jelentősebb viharokat biztosító légnyomásról ugyanis nem tudunk. Ugyanakkor a Plútó felszíne elég barátságtalan. Van ugyan légkör – ezt jellemzően nitrogén, metán és szén-dioxid alkotja –, de ebben csekély eséllyel alakul ki olyan szél, amely akár a zászlót kifújná Mark kezéből. Szembe kellene néznie viszont egy másik problémával: a Plútó a Kuiper-övben kering, és milliónyi kisebb-nagyobb aszteroida veszi körül. A baj akkor kezdődik, amikor az aszteroida meteorrá válik, és miután egy része felragyog a gyér légkörben, becsapódik a bolygó felszínébe. Ez pedig gyakran előfordul.

Szóval, ha nem is a szél miatt, de lehet, hogy Mark Watney ott ragad a Plútón, mert a PFE-t (Plútói Felszálló Egységet) elviszi egy váratlanul belecsapódó meteor.

 

 


Uránusz és Neptunusz:

A két bolygó felszíne rendkívül hasonlít egymáshoz: nincs. Legjobb ismereteink szerint legalábbis, elvégre gázbolygókról beszélünk. Légkör viszont van bőségesen. Az Uránusz és a Neptunusz átmérője is nagyjából a négyszerese a Földének, és ennek nagyon-nagy része gáz, amit akár légkörnek is nevezhetünk. Valószínűsíthetően ezeknek a bolygóknak is van magja – amit még senki sem látott, bár mivel a Földét sem láttuk, ez nem olyan meglepő –, ami szilárd felületet biztosít ahhoz, hogy Mark Watney megvesse rajta a lábát. A baj csak az, hogy a légköri nyomás olyan hatalmas, hogy még a felszínre érkezés előtt összeroppantaná kedvenc űrhajósunkat.

Szóval Mark Watney valószínűleg nem maradna ott, mert (talán) lenne annyi esze, hogy le se szálljon.

 


Szaturnusz:

Hasonló a helyzet, mint kicsit távolabbi szomszédjai esetében, a Szaturnusz is gázbolygó, mérete pedig 9,4-szerese a Földének. A felszínén állandó gázviharok dúlnak, de a szilárd talajt még nehezebb lenne megtalálni, mint az Uránusz és a Neptunusz esetében. A gyűrűk miatt mégsem mehetünk el szó nélkül a bolygó mellett. Mi van, ha Mark nem a gázbolygót célozza meg, hanem a holdak egyikét?

Nos, a holdakkal ugyanaz a gond, mint a Plútóval. Ugyan itt nem a Kuiper-öv jelent veszélyt, hanem maga a Szaturnusz gyűrűi. A gyűrűk nagyrészt porszemcsékből állnak, de akad közöttük személygépkocsi-méretű kavics és olyan szikla is, amelyet romantikus csillagászok holdként tüntetnének fel. Ezek elég csúnya nyomot hagyhatnak az SZFE-n (Szaturnuszi Felszálló Egység), ha véletlenül eltalálnák.

Mark tehát jobban teszi, ha nem keveredik bele ebbe az égi csúcsforgalomba.

 

 


Jupiter:

Elérkeztünk a Naprendszer legnagyobb bolygójához. Átmérője több mint tizenegyszerese a Földének, a felszíne pedig a Szaturnuszhoz, Uránuszhoz és Neptunuszhoz hasonlóan elég „gáz”. A népszerű Nagy Vörös Foltban a Florence-nél is sokkal durvább hurrikán tombol, ami a bolygó ciklon-anticiklon légköri mozgásának köszönhető. De ha kihagyjuk ezt a csábító lehetőséget, és másik leszállási pontot keresünk, akkor is jelentős viharokba ütközünk. A Jupiter légköre sosem alszik.

Ha Mark Watney-nak kedve támadna meglátogatni a bolygó magját, akkor egyrészt a nyomás roppantaná össze, másrészt a viharok ide-oda dobálnák, és sodródna-sodródna, de sosem érne talajt. Így a JFE-t (Jupiteri Felszálló Egységet) sem tudná beindítani.

 


Mars:

Illúziórombolásra felkészülni!

Egy teljes mozit élvezhettünk 2015-ben, amelyben Mark Watney a Marson reked, mert kitört egy homokvihar, és a szél majdnem felborította az MFE-t (Marsi Felszálló Egységet).

Csak annyi a baj vele, hogy ez kevésbé lehetséges. Nálunk azért alakulnak ki tomboló hurrikánok, mert a földi atmoszféra vastag, nagyok a hőmérsékleti és légnyomásbeli különbségek. A helyzet azonban az, hogy a Marson a légnyomás mindössze 0,75%-a a Földének. Vagyis még a legnagyobb, tomboló hurrikánok is nagyjából ennyivel lennének gyengébbek a földi társaiknál. Az ott kialakuló „viharok” valóban homokkal szórnák tele Mark Watney ruháját (igaz, a Mars felszínén van némi víz, de az folyékony halmazállapotból az alacsony légnyomás miatt már 1-2°C-on elpárolog), és a szél erőssége legfeljebb arra lenne elég, hogy arrébb sodorjon egy figyelmetlenül lerakott jegyzetlapot.

Mark Watney tehát egész biztosan nem rekedt a Marson egy homokvihar miatt. És ebből kifolyólag (sajnos) nem termesztett krumplit sem.

 

 


Hold:

Feltettük a kérdést legközelebbi szomszédunknak is, de a Hold nem értette. A légkör arrafelé annyira ritka, hogy alig érzékelhető, úgyhogy hosszú évmilliók óta szélcsend van.

 


Vénusz:

Errefelé gyökeresen más a helyzet, mint a Marson. A Vénuszt vastag és sűrű légkör fedi, a légnyomás pedig átlagosan mintegy 92-szerese a Földének. Ráadásul a felhőréteg vastag és átláthatatlan, a felszínt pedig állandóan működő vulkánok tartják mozgásban.

Meglehet, a csillagászok biztosak benne, hogy van egy szilárd kérge a bolygónak, Mark Watney-nak már ahhoz is hatalmas szerencse kellene, hogy az űrhajót ne egy működő vulkán kellős közepén tegye le. A VFE (Vénuszi Felszálló Egység) pedig nagy valószínűséggel ugyanennek esne áldozatul. Ráadásul ilyen hőségben még a trópusi növények sem teremnek meg, nem hogy a krumpli.

 

 


Merkúr:

A Merkúron igazán nem sok vizet zavarnak a viharok. A bolygó olyan közel van a Naphoz, hogy a légkörének utolsó cseppjeit is elüldözték a napszelek. Van viszont extrém mértékű sugárzás, nagyon hosszú nappalok és éjszakák (a Merkúron 58,6 földi napba telik egy nap), és ennek következtében már az is dilemmát okoz, hogy Mark Watney a nappali vagy az éjszakai oldalon szálljon le. Nappal ugyanis 426°C is lehet, míg éjjel a -173°C sem kizárt.

Ha Mark eltalálja a bolygó épp árnyékba forduló, barátságos hőmérsékletű sávját, tehet egy rövid látogatást a Merkúron, de jobb, ha hamar továbbáll, még mielőtt telibe kapja egy napkitörés a szomszédból.

 


Nap:

A Naprendszer központi égiteste a garancia arra, hogy még nagyjából ötmilliárd évig keringhetnek körülötte a bolygók, ha addig sem történik semmi. (Nagyon optimista az az elképzelés, hogy addig a Földön is biztosítottak az élet feltételei.) Közelebbről viszont ez a jótékony csillag közel sem barátságos. Hogy vannak-e a felszínén viharok? Nem. A Nap maga a tomboló, féktelen tűzvihar. Megközelítőleg 5500°C-os felszíni hőmérséklete mellett befelé haladva még forróbb plazmát találunk. Valamint kőzeteket, kristályokat, nehézfémeket, és mindent, amire egy ékszerésznek felcsillan a szeme. Mégsem biztos, hogy megérné az utazást – az 5500°C csak a kezdet.

Amikor felmerült a leszállás gondolata, Mark Watney megköszönte szépen a lehetőséget, és benyújtotta a felmondását.

 

 


Riley E. Raines írása

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: