KRITIKA: Űrdongó

A Transformers-sorozat elég érdekes jelenség. A nyolcvanas évek Hasbro-játékainak alapján készült már képregény sorozat, egész estés rajzfilm és rajzfilm-sorozat, majd az öncélú robbantgatásairól híres Michael Bay vitte a mozivászonra az autóvá alakuló robotokat. Kritikailag sosem voltak túlmarasztalva ezek a filmek (és ez még enyhe kifejezés), de tény, hogy megtalálták a közönségüket, és jobb pillanataikban még szórakoztatónak is nevezhettük őket.

A Transformers-filmek legjobb jelenetei között szerintem kimagaslik az első rész nyitó jelenete a katonai bázist megtámadó idegen robottal. Amikor először láttam a filmet, arra számítottam, hogy egy jó kis kemény, tökös akciófilmet fogok látni, amelyben a katonák egy olyan félelmetes ellenféllel veszik fel a harcot, amelyből egy is simán leradírozott egy egész bázist. Aztán a következő jelenettel jött Shia Labeouf és a tini nyáltenger, kínosabbnál kínosabb jelenetekkel, a világ legkreténebb szüleivel és egy üresfejű “bombázóval”… A második rész katasztrofálisan gyenge és nevetséges volt, a harmadikat pedig már meg sem akartam nézni, de valahogy mégis összejött – és az végre tetszett. Valamennyire. Noha a gyermekbetegségei megmaradtak, de elég kemény jeleneteket kaptunk, ahogy az Álcák leigázzák a Földet és letarolják a városokat. A negyedik és ötödik részben új főszereplőt kaptunk Lebouf helyett, Mark Wahlberg személyében, aki valahogy mégis legalább olyan idegesítő karakter lett, mint elődje.

Valahogy mindig úgy éreztem, a Transformers jobban működne, ha visszatérne a gyökerekhez, átvenné a régi rajzfilmek gyermeki és retro stílusát, valamint gyerekszereplőket tennének a felnőttek helyére. Hiszen a sztori lényege (autóvá alakuló idegen óriásrobotok harcolnak egymással) nem igazán vehető komolyan, és sokkal kézenfekvőbb lenne, ha például az E.T. vonalán indulnának el a készítők.

Nos, tévedtem.

 

 

Az Űrdongónak minden esélye megvolt rá, hogy egy remek, szórakoztató film legyen, amely megreformálhatja a Transformers-sorozatot, kvázi rebootolhatja. Erre utalt az igazán retro látványvilág, a nyolcvanas évekbe helyezett történet, az ifjúsági sci-fi filmekre hajazó jelenetek az előzetesben. És valamiért a külföldi kritikák úgy aposztrotfálták, mint az eddigi legjobb Transformerst.

Mi a fenét néztek ezek?

Alighanem túl nagy elvárásokkal ültem be rá a moziba, de még azok után is, hogy hagytam egy napot ülepedni ezt az “élményt”, az az érzésem, hogy nem a legjobb Transformers filmet láttam, hanem épp hogy a leghitványabbat.

A következőkben SPOILER-esen fogok beszélni a filmről, tehát ha még nem láttad, akkor csak úgy olvasd el, ha nem zavar, hogy lelövök néhány poént. Bár lenne mit lelőni!

 

 

A film a Cybertronon zajló polgáháborúval nyit, amikor Optimus Fővezér visszavonja a csapatait, elmenekülnek, és megbízza a később Űrdongó néven elhíresült bajtársát, hogy menjen el a Földre és védelmezze, mert majd az lesz az autobotok új menedéke. A jelenetből világosan kitűnik, hogy Optimus úgy beszél a Földről, hogy ezt a bolygót eddig nem ismerték az autobotok… Csakhogy az azt megelőző képsorokban láthattuk, ahogy az ütközetben földi autók, repülők és egyéb harcjárművek alakját veszik fel a transformerek.

 

 

Jó-jó, tudom, mire gondolsz most: miért várok el logikát ettől a filmtől? Egyrészt jogos, csakhogy a korábbi részek ennyire azért nem voltak ostobák: az először a Földre érkező Transformerek külseje még semmiben sem tükrözi a földi járműveket, sokkal idegen-szerűbbek, és csak az első interakciók után veszik fel a jól ismert jármű-alakjukat, ahogy alkalmazkodnak az új bolygóhoz és a rejtőzködéshez. A második részben szó volt idegen transformers-nyelvről, érthetetlen írásról, emberi ésszel felfoghatatlan tudományról… Az Űrdongóban angol nyelvű operációs rendszeren futnak a robotok, alapjáraton mindenki ismeri a földi nyelveket, és az álcáknak az amerikaiak nyolcvanas-évek-beli technológiájára van szükségük ahhoz, hogy megtalálják az ellenségüket. Eközben a velük szövetkező emberek megdöbbenve nézik, mennyit tanulhatnak ezektől az idegen látogatóktól, akik a telefonos hálózat alapján egy addig soha nem látott információs hálózatot alkotnak meg – az internetet. Az egy pillanatig sem zavarta az írókat, hogy 1987-ben játszódó filmjük idején az amerikai hadsereg már bő tizenöt éve ismerte és használta az e-mailt, és 74-ben már használták az internet kifejezést.

Na, mindegy. Szőrszálhasogató vagyok, nekem semmi se jó. Legyen.

 

 

A film tehát nem veszi a fáradtságot, hogy bárminemű logikát kövessen, csak szórakoztatni akar. De sikerül neki? Hát, egy-két valóban kacagtató jelenetet kivéve, amelyeket egyébként elsütöttek az előzetesben, a könnyed részeket folyamatosan megszakítják túlságosan hosszúra nyújtott és irtó ciki, drámainak szánt párbeszédek, amelyekben a tini főhősnő (az egyébként fantasztikusan tehetséges Hailee Steinfeld alakításában) a halott édesapján kesereg, vagy azon, hogy nem kap autót születésnapjára, meg, hogy úgy alapvetően utál mindent és mindenkit. A halott édesapa fényképén való merengés körülbelül négyszer-ötször jön képbe úgy, hogy különösebben az égvilágon semmilyen jelentősége nincs a sztoriban.

Űrgondó és a lány összebarátkozása lenne elvileg a film gerince, a leglényegesebb rész, ahogy például E.T. és Elliott kapcsolata. De a nagy barátság körülbelül 5 perc alatt megszületik, a lány elnevezi Űrdongónak a robotot, aki a memória sérülése miatt egy, kábé 2 éves gyermek szellemi színvonalán áll.

 

 

Tömve van a film fölösleges karakterekkel, gyakorlatilag a két álca, Űrdongó, a lány és a totál ostoba katona (John Cena) kivételével – akinek, könyörgötem, hogy ne szalutáljon a végén Űrdongónak, de muszáj volt neki! – senki sem lényeges a filmben, és úgy nagyjából nem csinálnak semmit.

Az akciójelenetek az egyedüli terület, ahol a film fejlődést képes felmutatni az elődeihez képest, mert végre nem egy értelmezhetetlen káoszt látunk, hanem nagyjából lehet érteni ki kit üt és melyik a jó, melyik a rossz. Kevés robot küzd meg egymással, így nincs gond, hogy három piros robot közül melyik a jó piros. Itt csak a sárga a jó, a többi rossz, ennyi, viszontlátás.

Ez az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani az Űrdongóról. A történet értelmetlen, a karakterek gyökerek és barmok mind egy szálig, a humor kevés, a dráma borzasztóan közhelyes és fölösleges, a harmadik kesergő sírdogálásnál tíz körömmel karmoltam az arcomba, hogy leszakítsam. Egyértelműen az egyik legrosszabb film volt, amit idén láttám, és én ezzel temettem a Transformers-eket (jó sokára, mi?).

Értékelés: 2/10 (de csak mert kétszer felnevettem)

 


 


Űrdongó
Bumblebee (2018)

Rendező:
Travis Knight

Producer:
Lorenzo di Bonaventura
Tom DeSanto
Don Murphy
Michael Bay
Mark Vahradian

Forgatókönyv:
Christina Hodson

Szereplők:
Hailee Steinfeld
John Cena
Jorge Lendeborg Jr.
John Ortiz
Jason Drucker
Pamela Adlon

Zene:
Dario Marianelli

IMDb link

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: