KRITIKA – Bosszúállók: Végjáték (SPOILER)

A Bosszúállók: Végjáték egy korszakot lezáró film, egy rendkívül ambiciózus terv betetőzése, a képregényfilmek alfája és ómegája – legalábbis próbálják ennek beállítani.
Az alábbi SPOILER-es beszámolónkból kiderül, hogy tényleg akkora nagy durranás lett-e.

 

 

Az előző rész végén Thanos kiirtotta a világegyetem lakosságának felét (nem világos, hogy csak az értelmes lényeket vagy minden élő felét), és úgy elkalapálta a Bosszúállókat és a Galaxis Őrzőit, hogy attól tátva maradt a szánk. A Végtelen Háborúnak megvolt az a hatalmas előnye a Végjátékhoz képest, hogy a cselekmény egyértelmű és lineáris volt, mégis izgalmas, továbbá nem nyomta az a teher a vállát, hogy le kell zárnia egy tizenegy éves sorozatot.

A Végjáték ezzel szemben záróepizód, el kellett varrni a szálakat (kielégítően), és meg kellett menteni a világot valamitől, ami már megtörtént. Ahogy az a legtöbb ilyen filmnél lenni szokott, a forgatókönyvírók behozták a képbe az időutazást. Jajj…

 

 

Az időutazós cselekmények nagyon nagyon ritkán szokták jól elsülni. Általában kétféle módszer működik: vagy a homályban hagyják az időutazás mikéntjét és csak pár apróságot árulnak el róla, a problémásabb részeket a néző képzeletére bízzák (pl. első két Terminátor), vagy az egészet humorba csomagolják (Vissza a Jövőbe, Dr. Who). Ha nekiállnak magyarázni, kifejteni, felépíteni, és még ráadásként komolyan is akarja venni magát a történet, akkor dől szét az egész, akár a kártyavár. Sajnos nem lett ez másként a Végjátéknál sem.

Az időutazás, amellyel át akarják hozni a múltból a Végtelen Köveket, majd szépen visszatenni őket a helyükre, számtalan sebből vérzik, még annak ellenére is, hogy kétszer magyarázzák el, hogyan is működik (ráadásul másodszorra éppen Hulknak magyarázzák, aki először okosította ki róla a többieket. WTF?!).

Először is, a Végjáték időutazása úgy működik, hogy ha visszamegyünk az időben és megváltoztatunk valamit, a jelenünk nem változik. Ennélfogva nincs paradoxon sem, tehát nyugodtan megölhetjük múltbéli önmagunkat, mi nem fogunk eltűnni tőle és az univerzum sem fog összeomlani. Ha változás történik, egy új idősík keletkezik, egy leágazás az eredeti időfolyamról. Azonban ha később visszatérünk a változtatás pillanatába és megakadályozzuk a változtatást, akkor az elágazás megszűnik… Értitek?

Nagyszerű, mert én nem. Ha logikusan nézzük, már azzal is megváltozik az idősík, ha visszautazunk, veszünk egy mély levegőt, majd hazamegyünk a jelenbe. Más szóval egy már létrejött alternatív idősíkot nem lehet meg nem történté tenni. Ez az egyik probléma.

A másik a Kapitány visszatérése Peggyhez, hogy megöregedjen mellette. Ha az előbbi szabályokat lefektettük, akkor értelmezhetetlen, hogy Steve hogyan lehet ott kilencven évesen a padon a film végén. Hiszen ha visszamegy a múltba és ott marad, akkor a maradásával alternatív síkot hoz létre, amely nem találkozik a jövőben az eredeti időfolyammal. Leélheti az egész életét békében, de nem lesz ott, akkor, abban az idősíkban, ahonnan elindult.

 

 

Szóval akkor az a szitu, hogy utáltam a Végjátékot?

Nem, egyáltalán nem utáltam, épp ellenkezőleg! Nagyon is tetszett a film, élveztem szinte minden percét (leszámítva Clint és Natasha versenyfutását a halálért, azt enyhén túltolták), és kielégítő lezárásnak tartottam.

Az előbb felsorolt hibákat pedig azért nem tartom égető problémának – dacára annak, hogy rengeteg rajongó kiakadt rajtuk -, mert a képregényfilmeknek mindig is sajátossága volt, hogy könnyedén vették a logikát. Még a “legrealisztikusabbak”, mint pl. Nolan Batman-trilógiája is hemzsegnek efféle problematikus részektől, csak ezek nem feltétlenül annyira könnyen észrevehetőek, mint az időutazás, amiben látszólag mindenki expert, mint a politikában…

Ha nézőként kiakadtál a Végjáték cselekményén, akkor felteszem ugyanígy kiborultál azon is, hogy az első Vasember film óta Tony mindent túlélt a páncéljában, hiába robbantotta le egy tank az égről, ő nem vált darált hússá a repülő koporsója belsejében… Igaz? És biztosan az is zavart, hogy a Végtelen Háború közepén egy átlagos szellemi képességű illető lazán megakadályozta volna az őrült titán terveit. Vagy hogy a felezés igazából egy orbitális baromság, mert pl. az emberiség lélekszámát az 1970-es évek szintjére veti csak vissza, tehát Thanos nagy “világmegváltása” után negyven évvel ugyanott lennénk, ahol a part szakad…

Ezek a filmek ilyenek, mindig is ilyenek voltak, ezzel együtt kell szeretni őket, és nem lehet hibának felróni őket. Akit ez őszintén zavar, azoknak nem valók a képregényfilmek.

 

 

Mindenféle stílusú, zsánerű filmet igyekszek a helyén kezelni és a saját súlycsoportján belül értékelni, tehát nyilván értelmetlen lenne a Végjátékot az Annihilation-höz vagy az Érkezéshez hasonlítani…

… illetve az utóbbihoz azért mégiscsak lehet hasonlítani, ugyanis akárcsak az Érkezés, a Végjáték is érzelmi sokkolással próbálja meg elfedni a történet logikai hiányosságait. Hátha nem vesszük észre a nagy zokogás közepette, hogy az egész egy marhaság. De míg az Érkezést ugyanezért durván lepontoztam, a Végjátékot nem fogom, mert más súlycsoportban játszik.

 

 

A színészek korábban sem okoztak csalódást, de ezúttal tényleg beleadtak apait-anyait, főleg Robert Downey Jr. és Scarlett Johansson brillírozik, élveztem minden percét az alakításuknak. Karakterük tragikus és végérvényesnek tűnő halálát igazán érzelem dús jelenetekké változtatták.

Azért vannak megbicsaklások így is. Pl. Thor – habár jót tett neki a Ragnarök-féle humoros frissítés – néha fullba’ nyomja a kretént, Hulk önmagával való megbékélése pedig szintén nem illik egy olyan korhoz, amelyben körülötte az egész világegyetem poszt-traumatikus stressz szindrómában szenved.

Szintén rendkívül gyengének találtam a csettintés utáni világ bemutatását. Egy kiürült stadionon, éjszakai New York-látképen és egy kukás-sztrájktól szenvedő kertvárosi szomszédságon kívül más nem nagyon látszik ebből az egyébként elég érdekes világból. Többet szerettem volna megtudni arról, hogy mivé züllött a világ, mik a legsúlyosabb problémák, amelyeket a csettintés okozott – és hogy egy kicsit árnyaljuk is a dolgot: mi lett esetleg jobb?

 

 

Maga Thanos egyik oldalról nézve javult, másfelől viszont gyengült, mint karakter. A múltbéli Thanost képtelen voltam azonosítani a jövőbenivel, ugyanis érezhető különbségek voltak közöttük. Jövő-Thanost egyfajta bizarr bölcsesség aurája lengte körül, Múlt-Thanos azonban nem több, mint egy pusztító hadúr. Amiben azonban jobb, az az, hogy a kövek nélkül is éreztetik a nézővel, mennyire pokolian erős és legyőzhetetlen. Ez mindenképp fontos az utolsó ütközet miatt, hiszen most nem egy Végtelen Kövekkel felvértezett Thanos ellen küzdenek hőseink, és lényeges volt, hogy így is kellően nagy fenyegetést jelentsen. Ezt még megpróbálták egy fölösleges párbeszéddel is fokozni, amelyben Thanos elárulja, hogy immár az egész univerzumot el kívánja törölni, hogy egy új, egy hálás univerzumot teremtsen helyette. Szerintem ez szükségtelen volt, Thanos így is épp eléggé nagy fenyegetést jelentett a világra.

A látványt már meg sem említem, alapvető, hogy az utolsó pixelig a maximumra van tolva, és a már hagyománynak számító “idős színész hű de fiatalon” típusú jelenetek is szemkápráztatóak.

Összefoglalva, a Végjáték méltó lezárása a tizenegy éves történet-folyamnak, ám nem tudja felülmúlni a Végtelen Háború kegyetlen energiáját és az első Bosszúállók üde frissességét. A humort néhol túltolták, és egy-két karakter utazása elhibázott, de ez minden. Az időutazás logikai katasztrófáját nem tudom felróni a filmnek, mert ezek a típusú filmek nem erről szólnak. A Végjátékot követően kíváncsian várom, milyen irányba folytatódik tovább a Marvel Filmes Univerzum, és legfőképp: a hatalmasra duzzadt panteonból melyik ellenség lesz az, aki Thanoshoz hasonló fenyegetést fog majd jelenteni legközelebb. Az én tippem Victor von Doom.

Értékelés: 8/10

 


 


Bosszúállók: Végjáték
Avengers: Endgame (2019)

Rendező:
Anthony Russo
Joe Russo

Producer:
Kevin Feige

Forgatókönyv:
Christopher Markus
Stephen McFeely

Szereplők:
Robert Downey Jr.
Chris Evans
Mark Ruffalo
Chris Hemsworth
Scarlett Johansson
Jeremy Renner
Don Cheadle
Paul Rudd
Brie Larson
Karen Gillan
Danai Gurira
Bradley Cooper
Josh Brolin

Zene:
Alan Silvestri

IMDb

 

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: