DUPLAKRITIKA – Godzilla vs Sötét Főnix
Megérkezett a jó idő (végre! hogy a franc ette volna meg azt a rohadt sok esőt), és vele a látványfilmek dömpingje. Igazából a Végjátékkal már hivatalosan elindult a szezon, ám nem volt olyan épeszű stúdió, aki a Bosszúállók közelébe merte volna rakni a filmje premierjét – joggal.
Viszont azóta eltelt több mint egy hónap, és megérkezett előbb a Szörnyek Királya személyesen, majd az utolsó Fox-féle X-men film, egy tizenhét éves sorozat hattyúdala, a Sötét Főnix.
A továbbiakban spoilerek nélkül számolok be a két filmről.
GODZILLA – A SZÖRNYEK KIRÁLYA
A japán kaiju mozik amerikai feldolgozása, vagy a téma amerikai környezetbe ágyazása az utóbbi években furán népszerű lett, elég, ha csak a Pacific Rim két részére gondolunk, vagy a Colossusra. A 2014-es Godzilla Gareth Edwards rendezésében felemás érzéseket hagyott bennem. Nem tudtam eltekinteni attól, hogy a filmnek nem voltak kidolgozott karakterei, a szörnyek pedig véletlenül épp mindig abban a városban bukkantak elő, ahol főhőseink jártak, pedig akkor még csak három kaiju okozta a galibát. A történet is egyszerű volt, mint a faék, de nagyrészt működött. Amiért viszont számomra emlékezetes maradt, az Edwards egészen monumentális látványvilága. Edwards szereti a port, kavargó porviharban nagytotálban mutatja be nekünk a szörnyetegek csatájából kiragadott néhány képkockát, miközben szól az idegeinket borzoló zenei aláfestés. A film vizuálisan és zenéjét tekintve nagyon erős volt.
A folytatást már nem Edwards rendezte, hanem Michael Dougherty akinek a nevéhez eddig nem fűződött nagyszabású játékfilm rendezése. A váltás nagyon érződik, ám ami elsülhetett volna akár nagyon jól is, az a Godzilla 2. esetében azt eredményezte, hogy ami az előző részben elégtelen volt, az itt még rosszabb lett, ami pedig remek volt, az… az is leromlott.
Nem nagyon untatnék senkit azzal, hogy végeláthatatlanul kesergek azon, milyen ostoba, az életszerűséget teljes mértékben nélkülöző döntéseket hoznak a karakterek, akik közül sokat meg sem ismerünk rendesen. Vagy hogy mennyire súlytalan a sztori középpontjába helyezett diszfunkcionális család. Ez itt nem az Aranypolgár vagy a Remény rabjai, itt felhőkarcoló méretű szörnyek zúznak, ez nem az a film. Bár tagadhatatlan, hogy igazán emlékezetes alkotássá csak akkor válhat egy látványfilm is, ha a néző képes érezni valamit a karakterek iránt, ha megsiratja őket, ha kíváncsi az életük alakulására (ugye, Mr. Tony Stark?) – ezt az első Star Wars filmek óta tudjuk. Lehet jó látványfilmet csinálni ezek nélkül is, de klasszikust csak úgy, ha a karakterek is a helyükön vannak, élnek, lélegeznek.
Bocsássuk meg ezt Godzillának, hiszen a film főszereplője mégiscsak ő, miatta ülnek be a moziba a nézők, nem az emberi szereplőkért. Akármilyen fura is, Godzilla lehetne egy egészen épkézláb karakter. Jó, csak egy bazi nagy gyík, de a puszta megjelenése a nyers erőt kölcsönzi neki, ami egy jó kiindulópont lehetne, ha úgy akarták volna felépíteni, hogy a motivációit teljesen homályban hagyják, ha az embereknek mindvégig fogalmuk sincs róla, hogy mit akarhat ez az ősi, természeti erő. Mert ember fölött álló, ezért emberi elmével felfoghatatlan a motivációja, a cselekedetei értelme. Ez a hozzáállás Edwards első filmjében még úgy-ahogy tetten érhető, itt azonban Godzilla motivációi magyarázatot nyernek, és a legmeghökkentőbb az egészben az, hogy sikerült egy totálisan emberi indítékot adni neki, majd az egészet a film végén úgy kivitelezni, hogy attól nyihogva röhögtem fel.
Az első rész után sokan panaszkodtak arra, hogy alig láttak valamit a szörnycsatából, a jelentekből kevés is volt, itt-ott elcsíptünk pár pofont, vagy házon átzuhanó óriási testet, meg mindent beborított a porvihar. Ezen a második részre érezhetően változtatni akartak, ám ez szerintem nem feltétlenül volt szerencsés lépés. A pofozkodás itt elképesztő méretekben zajlik, egy-egy ökölcsapás nagyobb, mint amit egy alant rohangáló, sikítozó ember szeme be tud fogadni, így aztán jól visszaadta a monumentalitás (és az ember jelentéktelenségének) érzését Edwards látásmódja – még ha sokaknak érthetően csalódást is okozott a szűken mért csépelés. Most viszont a kártyavárként összedőlő házak maketteknek tűnnek, játékasztalnak, amiben Godzilla futva ront rá a háromfejű sárkányra. Majdnem olyan, mintha nem a szörnyeket növelték volna gigászira, hanem a világot zsugorították volna le egy terepasztallá.
További probléma az akciójelenetek repetitív volta: többször is felbukkannak ugyanazok a cselekménysorozatok a filmben, és ez egy idő után unalmassá teszi a végeredményt.
Végszónak annyit, hogy nem utáltam a filmet, de nem is tetszett, mindenképp erős visszalépés a 2014-es Godzilla és a Kong: Koponyasziget után is. A Universal ‘Monsterverse’ nevű összevont, filmes szörnyuniverzumának ez csak a harmadik filmje, de nem mernék fogadni rá, hogy akár csak negyedannyi darabból fog állni, mint az MCU, mielőtt az egész végleg kifullad.
Értékelés: 10/5
X-MEN: SÖTÉT FŐNIX
Az X-menek mindig is a szívem csücskei voltak. Emlékszem, hogy ott ültem gimisként a moziban az első X-Men filmen még 2000-ben, és egészen lenyűgözött a mutánsok története, amelyről mindaddig csak egyetlen képregényt tartottam a kezemben úgy 8-10 évesen, és egy kukkot se értettem belőle.
Az X-Men útjára indította a szuperhős mozi-áradatot, ezt követen jöttek rá a stúdiók, hogy lehet itt nagyban is játszani, kéremszépen, a képregényfilm nem csak alacsony költségvetésű rétegmozi lehet, és az emberek nem csak egy Superman vagy Batman feldolgozásra kíváncsiak. Szigorúan véve persze már egy korábbi alkotás, az 1998-as Penge a jelenség előfutára, de utána volt egy nagyobb csend, plusz az átlag, nem képregényolvasó közönség azt nemes egyszerűséggel vámpír-akciófilmként aposztorfálta, sokaknak le sem esett, hogy egy Marvel-képregényből készült.
Most az X-Menek “Végjátéka” is elérkezett, hiszen egy 19 éves filmes univerzumot zárnak le, bevallottan ez az utolsó film, ami ebben a sorozatban készül (az Új Mutánsokat már a Disney kezeli, nem tudni, hogy bemutatják-e valaha, és hogy milyen formában). Bevallottan elnéző vagyok az X-men filmekkel, még azokkal is, amelyeket általános konszenzus szerint rohadt gyengének tartanak. Többször láttam, és jót szórakoztam a Wolverine eredetfilmen, az X-Men: Apokalipszis kifejezetten tetszett, és még az Ellenállás Végében is találtam olyat, ami bejött (a zene! A zene csodás volt).
Na de ez…
Ha az értelmező kéziszótárban lenne egy szócikk a méltatlan befejezésről, akkor a magyarázatnál az X-Men: Sötét Főnix szerepelne. Ha az Apkolipszis sokak szerint gyenge, nem tudom mit mondanak majd erre a celluloid-borzalomra, amit a Fox ki mert adni a kezéből, ráadásul ennyi újraforgatást, tologatást és utómunkát követően. Ahogy egyszer régebben említettem, általában a látványfilmekkel elnézőbb vagyok, más mérlegre helyezem őket, mert más a film célja. És ott van az a személyes vonzalom is az X-menek iránt, ami óhatatlanul is befolyásolja a filmekről alkotott értékelésemet (kinél nem, ha a kedvenceiről van szó?), de ennek ellenére kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez a legrosszabb X-men film, amit valaha készítettek, és bőven ott van a legeslegrosszabb képregényfilmek között, kábé egy szinten a Fantasztikus Négyes remake-kel és a Ghost Rider 2-vel.
Míg Godzillánál a karakterek kidolgozatlansága nem akkora égető probléma az említett okok miatt, addig az X-Mennél a létező legnagyobb probléma. Egy olyan szuperhős csapatról beszélünk, akiket eleve, bevallottan a különböző, hátrányos helyzetű kisebbségek, csoportok elemeiből gyúrtak össze, a mutánsok problémái az ő, nagyon is emberi problémáikra világítottak rá. Az évek alatt ezek szép lassan lekoptak a sorozatról, de arra mindig odafigyeltek a készítők, hogy a legfontosabb szereplők – Xavier, Eric, Logan, stb. – a kellő alapossággal legyenek kidolgozva, motivációik érthetőek, szenvedésük és örömük átérezhető legyen. És persze ott van a remek szereplőgárda, amit ez a sorozat felvonultatott! Egyszerűen elkeserítő látni, hogy ebben az utolsó részben milyen blőd, ostoba mondatokat adtak a szájukba, és hogy most fordult elő először, hogy X-professzor annyira idegesítő, felfuvalkodott hólyaggá degradálódott egyetlen film alatt, hogy legszívesebben lerúgtam volna a székével együtt egy lépcsőn.
A sztori már ismert, nem is nagyon rejteget titkokat, az a pár pedig nem hordoz magában értéket (pl. kit játszik Jessica Chastain és mit akar: unalmas, kidolgozatlan, semmilyen érzelmet nem vált ki). Az előzetesben is látottak szerint az X-men felmegy az űrbe, hogy megmentse egy sikló legénységét, de megjelenik a kozmikus Főnix Erő és megszállja Jeant. Egy darabig azt hiszik, minden rendben, de aztán Jean érzelmileg instabillá válik, a gyermekkori traumák előtörnek és emiatt elszabadul, veszedelmessé válik. Jöhet a harc, valaki megmenteni akarja, valaki megölni (már megint Xavier – Eric ellentét), az amerikai kormány egy délután alatt fasizálódik, majd a probléma megoldását követően hirtelen minden el van felejtve és sunshine, happy.
Amik a legjobban tönkrevágják a hangulatot, azok a hitványul megírt párbeszédek, és az egész filmet átlengő középszerűség. Sok akciójelenetél úgy éreztem, hogy egy humortalan Deadpoolt nézek, nem pedig a nagyköltségvetésű X-men elvileg “Végjátékát”. Sótlan, ötlettelen jelenetek váltották egymást, és akárcsak az Ellenállás Végében, most sem voltak képesek átadni rendesen a Főnix irtózatos erejét. Az Apokalipszis után azt vártam, hogy valami hasonlót fogok látni, mint annak a filmnek a fináléjában: Ahogy Jean kisétál a levegőbe, majd a Főnix széttárja szárnyait és egy pillanat alatt hátborzongató üvöltés kíséretében darabokra tépi a valaha élt legerősebb mutánst, az méltó volt a karakterhez. Ez a film nem képes visszaadni ezt a hangulatot, ezt az erőt még egy pillanatra sem. Pedig most lett volna itt az ideje, erről kellett volna szólnia a film akciójeleneteinek.
A zenétől nem borsódzott a hátam, egyáltalán nem emlékezetes. Hülyeségeket látunk még a díszletek között is (nagy X-el jelölt telefon az elnök íróasztalán), szereplők egyetlen másodperc alatt tesznek hihetetlen és hiteltelen pálfordulásokat, reagálnak teljesen értelmetlenül (Eric, Nightcrawler, vagy maga Jean), a film befejezése szempontjából kulcsfontosságú mondatokat pedig legalább ötször ismétlik el a játékidő során, mire ötödikre hirtelen, valamiért eléri a célját… De miért?!
Sajnálom, hogy ilyen véget ért ez a sorozat. Kár érte. Remélem, hogy most úgy 5-6 évig pihentetik az X-Meneket, hogy az embereknek legyen ideje elfelejteni a Fox változatát, mielőtt a Disney ránk zúdítja őket új szereplőgárdával. Egyébként ez az egyetlen, amit nagyon sajnálok és pazarlásnak érzek: a színészek. Nem hiszem, hogy a Disney bárkit is újra felkérne közülük, hogy játsza el a szerepet egy hard-reboot után, mert el akarják majd különíteni az ő filmjeiket a Fox-féléktől. Pedig nagyon örülnék, ha Fassbender, McAvoy vagy Sophie Turner visszatérnének. Hugh Jackmanről nem is beszélve, de ő már tényleg kiöregedett a szerepből. Nagyon fura lesz majd másokat látni ezeknek a karaktereknek a bőrében. Egy részem kíváncsian várja, más részem meg szomorú a búcsú miatt – főleg egy ilyen búcsú miatt.
Értékelés: 10/3