KRITIKA – Ad Astra – Út az agyhalálba

Időről időre megjelenik egy-két hard SF a hollywoodi kínálatban, általában igen népszerű alkotások képében. Elég, ha a Gravitációra gondolunk, a Napfényre (bár az azért gyengébb volt), a Marsira vagy a Csillagok Közöttre. És persze ott vannak a régi klasszikusok is, mint a 2001 Űrodüsszeia. Összességében el lehet mondani, hogy a hard sf ritkán szól, de nagyot, és a nézők igenis szeretik még az űrben játszódó, realisztikus kalandokat, ahol nincs mesterséges gravitáció, fénynél gyorsabb utazás, meg hang a vákuumban. A ritka termés szerencsére azt is jelentette, hogy többnyire minőségi alkotások jöttek egy-két-három évente egy film képében. Így volt ez mostanáig. Az Ad Astrát nagyon vártam, ám annál nagyobb csalódást okozott.
Emlékeztek a Bosszúállók – Végtelen háborúból arra a jelenetre, amikor Thor és Mordály úgy indítja be a kihűlt csillagkohót, hogy az asgardi isten megpörget egy űrhajót a hozzá erősített acélsodronnyal, majd elhajítja és így repül? Nos, az a jelenet realisztikusabb volt, mint ennek a filmnek a fináléja!

Ezernyi sebből vérzik az Ad Astra, és a film megtekintése közben egyre dühösebb lettem rá. De először nézzük, mi működik jól a filmben!

 

 

A látvány eléggé rendben van, bár azért a Marsi és a Csillagok között sokkal szebb nagytotálokkal operál. A film nyitójelenete egy űrbe nyúló antennán játszódik (először azt hittem, hogy űrlift, de nem, csak egy űrig magasodó antenna, amire mondjuk nem tudom mi szükség van a műholdak korában, de hagyjuk), és itt elég jól átadja a tériszony érzését. Ami szintén tetszett a filmben, azok az első fél óra apróságai, a hihető, közeli, mégis mesésnek ható jövő kis részletei, például hogyan utaznak kereskedelmi rakétajárattal a Holdra, ahol a terminálon DHL és Subway várja az embereket, majd katonai kísérettel ellátott roverrel lehet eljutni az égi kísérőnk túlfelén lévő távolsági kilövőállomásra, mert kalózok vannak a környéken… Volt hangulata ezeknek a jeleneteknek, az ominózus kalózos rész meg is nézhető egy-az-egyben:

 

 

Azonban már itt, az első fél órában megmutatkoznak a film gyermekbetegségei: miközben néztem, rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel a történet. Tojok rá, hogy miféle energiavihar érte el a földet, meg milyen űrhajón veszett el Brad Pitt apja (Tommy Lee Jones alakításában) a Neptunusz közelében, és hogy miféle magánéleti gondjai vannak a főszereplőnek! Nem volt érdekes, ami egyrészt számtalan unalmas jelenetnek tudható be, például a későbbiek során ismétlődővé váló pszichológiai vizsgálatnak, Brad Pitt unott, bús arckifejezésének, és annak, hogy a világot fenyegető veszedelmet a néző képtelen átérezni és komolyan venni, mert az egyetlen, amit látunk belőle, az az antennán lejátszódó baleset, valamint egy híradó-foszlány az áldozatok számáról.

 

 

Sajnos a Holdat elhagyva a film elhagyja az ésszerűséget is. Az, hogy miért kell egyáltalán elutazni X helyre (akár a Marsról, akár a Neptunuszról beszélünk) nincs kellően megalapozva, hiszen már a mai modern technológia szükségtelenné teszi az ember közvetlen jelenlétét ahhoz, hogy az itt kívánt feladatot elvégezzék. Brad Pitt jelenléte a film további helyszínein egyáltalán nem volt indokolt és nélkülözhetetlen a történet szempontjából! Sőt, igazából Tommy Lee Jones apa karakterének is teljesen fölösleges volt eltöltenie X évet a világ végén földönkívüliek után hallgatózni, amikor ugyanezt a feladatot egy robotizált állomás már ma is megtudná tenni, hát még száz évvel a jövőben!

A holdas autósüldözés mellett csupán egyetlen jelenetet tudok úgy-ahogy kiemelni a filmből: a majmos részt. Aminek megint csak semmi köze a történethez, nem tesz hozzá pluszt, egy egyszerű kitérő. De legalább para, kiváltott belőlem valami érzést az unalmon vagy a bosszankodáson kívül. Ez a film további részéről nem mondható el. Míg a holdi környezet legalább érdekfeszítő volt, tetszett a világ bemutatása, a Mars sajnos nem tudta megismételni ezt, pedig nagyon vártam. Unalmas, ötlettelen, letisztult folyosókon sétálunk, ahol pár ember lézeng, láthatóan céltalanul, épp olyan unalomba zuhanva, amennyire a néző.

 

 

És itt történik a film egyik felháborítóan ostoba jelenete is, amikor teljesen elvesztettem minden érdeklődésemet a főszereplő iránt. Hiszen ő a főszereplő, tehát tovább kell utaznia, annak ellenére, hogy a film egész forgatókönyve azt próbálja beleverni a fejébe, hogy nem kell ő ide. De valamiért mégis megy, a lehető legostobább módon, a legszerencsétlenebb következményekkel. És persze a befejezés sem indokolja azt, hogy ő nélkülözhetetlen lett volna.

Nem tudom más szavakkal leírni: az Ad Astra katasztrofálisan rossz film. Minden filmet a saját súlycsoportjában kell vizsgálni, figyelembe véve azt, hogy milyen célból készült, és az Ad Astra bizony kemény mezőnyben indult. A Marsi, a Csillagok között és a Gravitáció mellett egy rettenetesen ostoba, érdektelen, unalmas, logikátlan, és a fizikát semmibe vevő alkotás lett, amely hard sf filmek esetében főben járó bűn. Egyes egyedül azt a két említett jelenetet tudom felhozni többé-kevésbé pozitív példának, és mivel ezeken kívül semmi mást nem élveztem a filmen, és objektíven átgondolva sem találtam benne értéket, ezért csak ennyire tudom pontozni:

 

Értékelés: 4 / 10

 



Ad Astra
(2019)

Rendező:
James Gray

Producer:
Brad Pitt
Dede Gardner
Jeremy Kleiner
James Gray
Anthony Katagas
Rodrigo Teixeira
Arnon Milchan

Forgatókönyv:
James Gray
Ethan Gross

Szereplők:
Brad Pitt
Tommy Lee Jones
Ruth Negga
Liv Tyler
Donald Sutherland

Zene:
Max Richter

IMDb

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: