Expedíció, eltérő utakon

Vigyázat, a cikk SPOILER-eket tartalmaz.

 

Bő két évvel ezelőtt nagy várakozással készültem az Expedíció című film bemutatójára. Egyrészt, mert volt szerencsém elég tüzetesen megismerni a mozi alapjául szolgáló regényt, és hozzám közel álló, különleges alkotásnak tartottam, ami ráadásul nagyon jó lehetőségeket ad a filmes feldolgozáshoz (akár egy szépen és okosan kivitelezett 3D-hez is). Másrészt, mert több csalódás után még mindig azt hiszem, Natalie Portman jó színésznő, akihez remekül passzol a biológus szerepe. Úgyhogy eléggé lelombozott, amikor bejelentették: itthon nem láthatjuk moziban az adaptációt. Utólag ezt már inkább szerencsének gondolom, máskülönben nagyon sajnáltam volna a jegy árát.

Annak idején arról olvastam, a forgatókönyvíró-rendező Alex Garland saját bevallása szerint egyszer elolvasta Jeff Vandermeer regényét, becsukta, és többet elő se vette a forgatókönyv megírása során, csak a benyomásaiból dolgozott. A végeredmény láttán ezt készségesen elhiszem neki. Persze nincs azzal semmi baj, ha egy adaptáció erőteljesebben elrugaszkodik az eredeti történettől, amennyiben a változtatás indokolható, s ezzel együtt is egy legalább olyan jó – vagy jobb – mű jön létre, mint az eredeti; ami véleményem szerint jelen esetben nemigen teljesült. Nézzük, Garland mit vett el, és mit adott cserébe.

 

Kép forrása: slashfilm.com

 

 

De nekem volt a magánnyal a legbensőségesebb kapcsolatom négyünk közül… [1]

 

Vandermeer regényének egyik érdeme, hogy terjengősség és túlmagyarázás nélkül fest meg egyfajta introvertált személyiségtípust. Biológusa (Lena) szociális kapcsolatokban nem túl erős, egy „közepesen rossz” családi háttérrel, már gyerekkorában inkább a természet, egy apró, elvadult kerti medence élővilágának tanulmányozásában találja meg a neki otthonos közeget. Nem mondható rá, hogy karrierista vagy munkamániás (mint a visszatekintésekből kiderül, szakmai hozzáállása sem túl szerencsés előrejutás tekintetében), az sem, hogy embergyűlölő – az a figura, aki elmegy egy bárba, ha hívják, de nincs kedve részt venni a hétköznapi csevegésben, elvan magában, tanulmányozgatva a kocsma sajátos „élővilágát”, mint egyfajta környezeti rendszert. Legfeljebb az zavarja, ha más elkezd aggódni csendes természete miatt, azt gondolván, biztosan rosszul érzi magát.

Ezzel szemben olyan társat választ maga mellé, aki ebben szöges ellentéte: férje kifejezetten társasági ember. Kettejük különbözősége eleinte épp előnynek tűnik, amennyiben kiegészítik egymást, azonban, mint az elbeszélő biológustól megtudjuk, ezt tekintve már jó ideje befészkelte magát a kapcsolatukba a bizonytalanság. A történet folyását meg-megszakító visszaemlékezésekből egy házasság válsága, két ember eltávolodása bontakozik ki, akik már nem találják az utat egymáshoz. Így a biológus jóval azelőtt elveszíti férjét, hogy az elindul az X Térségbe, majd váratlanul hazatér, de akkor már valahogy nem önmaga, s e folyamat

látszólagos lezárásként hónapokkal később daganatos megbetegedés következtében meghal, a 11. expedíció többi tagjához hasonlóan. Fontos különbség, hogy a filmbéli biológus/Lena férje még életben van, mikor a nő elindul a 12. expedícióval az X Térségbe, vállalkozásának egyik célja, hogy talán kiderít valamit, amivel megmentheti őt. Vandermeer biológusának már nincs kit megmentenie, ő kizárólag szakmai érdeklődésből jelentkezik a küldetésre (már ha hihetünk neki, hisz ne feledjük, végig egy szubjektív elbeszélést olvasunk). A nő átélt élményei, a múlt végiggondolása húzza meg a történetnek azt a magánéleti ívét, melynek végén eljut a kései, keserédes felismeréshez, milyen sokat jelentett a férje számára, mennyire érdemtelenül tartotta magától távol a férfit. „És most, amikor már túl késő, mennyire szeretném, ha tényleg miatta jöttem volna az X Térségbe…” – szól belőle végül a megbánás; miután, történetük végén, úgy búcsúzunk el a szereplőtől, hogy őszintén kívánhatjuk: talán, valamilyen formában még egymásra találhatnak.

Hogy Garland mit tartott meg ebből a jellemrajzból, magánéleti fonalból? Jobbára semmit. Sem a film cselekménye, sem Portman játéka nem igazán világítja meg a szakmája, a természet iránt végtelenül rajongó, amúgy kissé elszigetelt karaktert. Lena flashbackjeinek néhány képsora felvillantja ugyan a házasság egyes jeleneteit, ám ezek nem mennek tovább egy-két ágyban beszélgetős-kacarászós epizódnál, a kapcsolati probléma ábrázolása pedig kimerül abban, hogy a feleség megcsalta – akkor már rég távol lévő, magáról hírt nem adó – férjét; illetőleg szeretője megemlíti, hogy amúgy sincs sok közös bennük. A regénybélihez képest meglehetősen baltával faragott megoldás ez, olyan, „amit még a hülye is érteni fog”.

Meglehet, a történetnek ezen aspektusa a cselekmény szempontjából kevésbé tűnik fontosnak, ám a regényben ennek szentelt figyelem tagadhatatlanul lényeges részévé teszi, amit ha teljes egészében nem is, de ennél bizonyosan több figyelemmel lehetett volna a feldolgozásban megjeleníteni.[2]

 

Kép forrása: weheartit.com

 

Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy az engem körülvevő a természet csak valamiféle álca

 

Garland a cselekmény lényegi motívumait tekintve is többet megváltoztatott, illetve kihagyott. Ezen elemek jórészt erősen kapcsolódnak a regénynek alapvető feszültséget adó, már korábban is említett bizonytalanság-bizalmatlanság fogalmaihoz.

A szereplők körét tekintve Vandermeer expedíciója öt nő részvételével indul, közülük a nyelvész csupán említés szintjén kerül elő, ő már a küldetés kezdetén visszakozik. A maradék négy szereplő közül az antropológustól ugyancsak hamar búcsút veszünk – tisztázatlan eltűnése, majd halálának ténye újabb feszültségforrás a csoportban. A regény nagyobb részében tehát összesen a három maradék szereplő – a pszichológus, a geodéta és az elbeszélő biológus – közötti bizalomjátékot követhetjük végig.

Vandermeernél az X Térség létezése köztudott, csupán a jelenség mibenlétét titkolják-maszatolják el a szélesebb nyilvánosság előtt. A 12. expedíció tagjai egy több hónapos kiképzés során találkoznak, közülük egyedül a geodéta rendelkezik katonai múlttal. A kiképzésnek fontos része a csoporttagok hipnózisos kondicionálása saját higgadtságuk megőrzésének érdekében, ezt a küldetés során a pszichológus képes aktiválni; illetőleg ugyancsak a kiképzés során „vesztik el a nevüket”, azt hangsúlyozva, hogy az X Térségben ők inkább funkciók, mintsem személyiségek. Ez utóbbi egyben távolságot is teremt a tagok között, hozzátesz hűvös-bizalmatlan viszonyukhoz (jószerével semmit nem tudnak egymás magán- és előéletéről).

Garland öt, az expedíción részt vevő szereplőjének van neve, bár ez még csekély és mondhatni praktikus változtatás. A biológus/Lena férje különös hazatérte után váratlanul csatlakozik a csapathoz (Garland katonai múltat ad szereplőjének, amivel legalább azt a buktatót elkerüli, hogy miért rohangálhat és lövöldözhet egy tudós egyik napról a másikra gépfegyverrel). Ő addig nem tud az X Térség (Vibrálás) létezéséről sem, továbbá a kiképzés alatti kondicionálás teljesen hiányzó elem. Az ötfős csapat érkezése után, amint rájönnek, hogy hosszabb idő kiesett az emlékezetükből, gyakorlatilag egyből ideges, pánikhangulatú légkör alakul ki közöttük, ami után a térség elhagyását tervezik – ennek Vandermeernél nyoma sincs. Azonnal feltűnik a környezet látványosan fenyegető és természetellenes volta, a csoporttagok közötti széthúzás pedig legfeljebb abban bukkan fel, hogy merre meneküljenek, illetve később a Lena iránti ellenszenvben (gyanúsítás, hogy őt valamelyest érdekli ez a különös hely, valamint a nyílt ellene fordulás, miután fény derül férje személyére).

Garlandnál a pszichológus a regénybélihez hasonlóan vezető szerepű, ám a kezdetektől nyilvánvalóan ellenszenves figura. Amellett, hogy róla végig sejthető, többet tud a csapat tagjainál, kiderül, hogy súlyos daganatos betegségben szenved, így az iránta való bizalmatlanságot főként az táplálja, hogy neki gyakorlatilag nem számít, hazatér-e élve, vagy sem. Ez a megoldás is erőteljes leegyszerűsítése a Vandermeer által megrajzolt szereplőnek, s hiába dicsérték méltán Jennifer Jason Leigh-t, ebből a karakterből hiányzik az író által megalkotott különös kétértelműség, oda nem illő, értelmezhetetlen kis mosolyai, melyekkel elsőként megingatja a biológus bizalmát – a kezdetben végig jelen levő kétely: nem csupán ő értékeli-e rosszindulatúan és hibásan vezetőjük megnyilvánulásait.

Garland ugyancsak kihagyta azt a véleményem szerint kulcsfontosságú eseményt, miszerint a biológus rögtön a küldetés elején megfertőződik valamiféle spóra által (abban a „föld alatti toronyban”, mely a regényben szintén kulcsszerepű, a filmben semmi nyoma). Ekkor hoz egy etikailag erősen megkérdőjelezhető döntést: nem árulja el társainak, hogy az X Térség a spóra által a testébe férkőzött. Ismét a többiek felé tanúsított bizalmatlanságot példázza ez, s kockázatos lépés annak tudtában, hogy némely korábbi expedíciók tagjai végeztek magukkal, illetve egymással. A biológus innentől kezdve önmagában sem bízhat, mivel fogalma sincs, mi került a szervezetébe, hogyan hat rá, miként változtatja meg őt magát, és amiképpen a környezetét érzékeli.

Az egyik első fontos, tapasztalt változás, hogy innentől nem hat rá a hipnózis, így a biológus számára kiderül: ez nem csupán egy vészhelyzeti „nyugtató” segítség, a pszichológus időről időre manipulálja őket. Miután már csak hárman maradnak, és pszichológust kénytelen ellenségnek tekinteni, egyedül a geodétával léphetne szövetségre, ami azonban roppant törékeny és képlékeny kapocs. Ráadásul saját eltitkolt fertőzöttsége miatt sem tudhatja, nincs-e hasonló hatással a térség a többiekre is. Teljesen bizonytalan, feszült légkör alakul ki, amelyben egymásnak ütközik a bizalmatlanság és az összefogás kényszere.

Garland szereplőinél nincsenek ezek a fokozatos, többrétegű ábrázolások – a kezdeti pánik után szépen, kötelességtudóan hullanak el sorban, változatos módokon, a riasztó események hatására egyre hisztérikusabbá válva. Akad köztük szimpatikus, jámbor és félszeg, s akad egy agresszív, aki a társai ellen fordul, ám utolsó megmozdulásával feláldozza magát a többiekért. Leginkább még itt is a pszichológus marad izgalmasabb, sejtelmesebb figura, de az ő sorsa szintén kevésbé érdekes, mint regénybéli elődjéé, végzete pedig a „tűzokádós” jelenettel a komikum határát súrolja (mellesleg a regény eredeti, angol címét adó, általa kimondott annihilation, azaz „megsemmisítés” szó ugyancsak egészen más funkciót kap).

A bizonytalanság újabb rétege a környezet. Vandermeer X Térsége első ránézésre békés vidék, az érintetlen vagy természet által visszavett táj. Mindössze zavaró apróságok keltik azt az érzést, hogy valami itt nincs rendben, sok minden nem az, aminek látszik. Ismeretlen eredetű jajongás az éjszakában, egy furcsa tekintetű, rohanó vaddisznó, meglepően emberi, ismerős szemmel a főhősre pillantó delfinek, egy elhagyatott faluban emberalakokat megidéző moha, egy vágtázó, de soha meg nem látott lény a nádasban – minden rejtélyes, de még azon a határon belül, hogy lehet rá racionális magyarázat, vagy pusztán a képzelet játéka. Azt a nagyon hétköznapi félelmünket aknázza ki, mint mikor álmunkból riadva különös árnyalakot vélünk felfedezni a hálószobánkban, aztán villanyt gyújtva megnyugtatjuk magunkat, csupán egy székre vetett kabát volt az… de egyesekben mégis ott marad a motoszkáló érzés: nem, állt ott valaki. Vandermeer „szörnyetegét” története végére tartogatja, és az ő klasszikus értelemben vett rossz szándéka is kétséges.

Garland azonban nem spórolt a látvánnyal. Az X Térség első látásra kavargó színkavalkád, kapunk változatos virágözönt és ugyancsak virágba borult agancsú, kecses szarvasokat. Nála a „mohaemberek” nagyon egyértelműen egykori emberek, akik moha helyett rügyező-virágzó alakok. Garland szörnyei nem rejtőznek a nádasban – elég hamar kapunk egy váratlan támadást egy óriási aligátortól, a későbbiekben pedig a néző szemrevételezhet egy kellően rusnya, talán medvealapú lényt, aki az egyik szereplő elfogyasztása után már az ő hangján kiáltozik segítségért, és az életben maradottak képébe szuszog. Nincsenek túlárnyalt talányok, a furcsaság, a szépség és a rettenet egészen egyértelmű arcát mutatja. És hogy ez az egész hogyan jött létre, arra is megkapjuk az egyik szereplőtől a magyarázatot, mielőtt sorsába beletörődve rügyet hajt, átadva magát az átalakulásnak.

 

Kép forrása: amazon.com

 

Mi az az X Térség? Hol vannak a határai? Vandermeer trilógiájának első részéből nem kapunk rá választ. Csak a biológus szavának hihetünk, az ő teóriáit gondolhatjuk végig – a biológus pedig elgondolkodik rajta, nincs-e már ott mindenhol, akár egy, a város közepén álló, elhagyatott telek sajátos kis élővilágában. Az ő feljegyzéseit olvassuk, és egy hátborzongató pillanatig kikacsint ránk, mikor emlékeztet erre: hogy a naplóját ott hagyja egy veremben, ahol számtalan korábbi expedíciós naplót is talált, s igen, talán aki most ezt olvassa, épp e naplóhalomra bámul le. Talán már mind az X Térségben vagyunk, csak épp nem vettük észre. Vagy pusztán a másolataink bolyonganak az ismerősnek tartott világban.

Garland egy viszonylag egyszerű és nem kifejezetten eredeti párhuzamra építi fel az Expedíció történetét, ami pedig a daganat, a rosszindulatú burjánzás (hogy nyilvánvaló legyen: rögtön az elején, Lena előadásán egy rákos sejt osztódását látjuk, az egyik szereplő elmeséli, hogy a lánya leukémiában halt meg, a pszichológus szintén rákban haldoklik). Bár a rosszindulatú nem a legmegfelelőbb szó ide: ahogy a rák sem emberi értelemben „gonosz”, nem rendelkezik tudattal, csak terjeszkedik, átalakítja és elpusztítja a környezetét, úgy ez a vélhetően idegen eredetű „valami” sem rosszindulatúan, csupán természete szerint cselekszik, terjeszkedik, átalakít, pusztít. Ez az elgondolás vélhetően nem is idegen a regénytől – a gondot abban érzem, hogy Garlandnak ezt sikerült kellőképpen szájbarágósan tálalni.

„Az Expedíció most vagy az év sci-fije, vagy az év parasztvakítása” – szólt a filmes megjelenés tájékán egy kritika címe.[3] Én az utóbbi mellett teszem lesz a voksom. Garland sok finomságot elvett az eredeti történetből, mondhatjuk épp, hogy ezek egy részéért talán nem kár. Amit cserébe kapunk, az pazar, ám sokszor eltúlzott látványvilág (az egyetlen, ami miatt megkívánta volna a mozivásznat), lényegében azonban egy nagyban lebutított történet, inkább kellemes szórakozás popcornnal és kólával, mint amin utána sokáig kellene törnünk a fejünket. Nem vetekszik a könyv azon izgalmas vonásaival, melyekkel az újraolvasásnál ismételten szembesültem, s ha mind meg akarnám említeni, most még oldalalakon keresztül folytatnám – de nem fogom, csak ajánlom mindazok számára (ha látták a filmet, ha nem, ha tetszett, ha nem), akiknek igényük van egy szép stílusú, lassabb folyású, lassabb olvasást is megkívánó történetre.

Végezetül pedig, még mindig makacsul ragaszkodom-e ahhoz, hogy Natalie Portman jó színésznő? Nem tudom. Úgy hittem, a biológus karaktere kiváló bizonyítási lehetőség ehhez. Lenáé nem igazán volt az – vagy ha az is volt, a bizonyítás nem sikerült.

 


 

[1]Az idézetek forrása: Jeff Vandermeer, Expedíció, ford.: Török Krisztina, Agave Könyvek, 2018.

[2]Kevésbé stabil lábakon álló, de nem teljesen elrugaszkodott elgondolás, miszerint az egész regénybéli történet felfogható egyfajta belső utazásként, önmegismerési folyamatként; azonban ennek áttekintésétől, mivel nem tartozik szorosan jelen írás tárgyához, eltekintek.

[3]https://24.hu/kultura/2018/03/13/expedicio-annihilation-netflix-kritika-scifi-fantasy-alex-garland/

 

Fejléc kép: Annihilation: stranger than fiction © Joe Wilson/Debut Art


VA

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is: