KRITIKA – For All Mankind 2. évad
Az Apple TV+ 2019 novemberében mutatta be a For All Mankind (magyarul “Az egész emberiség nevében”) című, alternatív történelmi, űrversenyes sorozatát. Már az első évad nagyon erősen kezdett, és a néhol lassabb történetvezetés dacára (vagy épp azért, hiszen nem félt alaposan elmerülni a szereplők magánéletében, egyáltalán nem csak az űrhajózás volt a téma) remek kritikákat kapott. A sorozat megtalálta a közönségét, így nem is volt kérdéses a második évad, ami nem rég fejeződött be.
Mivel a scifi.hu-n még nem volt szó a For All Mankind-ról, először is kezdenék egy kis összefoglalóval. A hidegháború idején, és az űrverseny véghajrájában a szovjetek megelőzik az amerikaiakat, és Alexej Leonov kozmonauta elsőként száll le a Hold felszínén, majd kitűzi a vörös zászlót. A történelmi pillanatot az egész világon közvetítik, ezalatt a NASA mérnökei, asztronautái és úgy általában véve az egész amerikai közvélemény morálja mélypontra süllyed.
Azonban nem adják fel, igyekeznek lépést tartani az oroszokkal, és minden áron keresni akarnak valamit, amiben elsők lehetnek. Az űrverseny nem ér véget, az új cél már nem az, hogy ki ér először a Holdra, hanem az, hogy ki képes ott maradni. Az első évad jól elkülöníthetően két részre oszlik, az elsőben gyakorlatilag megismerjük a főszereplőket, köztük a női űrhajósjelölteket (őket eleinte Nixon kívánságára válogatták be a programba, mert mire az amerikaiak elértek a Holdra, addigra az oroszok már az első nőt is felküldték égi kísérőnkre).
Az első évad második fele pedig már a kezdetleges Jamestown holdbázis körül forog, illetve a tervezettnél hosszabb ideig ottragadt három asztronauta lelkiállapotáról. Az űrbéli cselekmény mellett épp annyira fontosak – ha nem még lényegesebbek – azok a politikai és technológiai kihívások, amelyekkel a NASA földi személyzete néz szembe, valamint az űrhajósok családtagjai.
A második évaddal ugrunk egyet a nyolcvanas évekbe, a Reagan-korszakba. Rögtön az évad kezdetén egy híradó-montázsban nagyon ötletesen bemutatják nekünk, hogy egyetlen megváltozott pillanattól, az alternatív Holdra szállástól kezdve hogyan távolodott el ez a világ egyre látványosabban a miénktől. Például Reagan már ’75 óta elnök, John Lennon megúszta a merényletet, elmaradt az iráni túszdráma, Roman Polanskit meg letartóztatták, és még sorolhatnánk.
Az első évad főszereplőinek élete igencsak megváltozott. Ed Baldwin tíz éve nem járt az űrben, azóta Deke Slayton helyét tölti be az irodában, és ő jelöli ki az asztronautákat a küldetésekre. Ő és Karen látszólag túltették magukat a családi tragédián, megpróbálták betölteni az űrt az életükben, azonban már az elejétől fogva érezzük, hogy a feszültség azért ott lappang bennük, és a legapróbb szikra elég, hogy kirobbantson valamit…
Gordo és Tracy válással vetettek véget az első évadban egyre inkább megromló házasságuknak. Azóta Tracy sztár-asztronauta lett, akit folyton tévé műsorokba és reklámfotózásra hívnak, míg Gordo teljesen elhanyagolta magát, és szép sörhasat növesztett. Nehezen tette túl magát az utolsó jamestowni küldetésén, azóta se járt az űrben. De Ed rövidesen kirángatja az önsajnálatból, és ráveszi, hogy térjen vissza a Holdra.
A második évad alapvetően két főbb szálat visz, amelyek az évad végére összefonódnak. Ezek egyike az Apollo-Szojuz űrrandevú, amely egy PR-küldetés lenne, és először kapcsolódna össze a világűrben egy orosz és egy amerikai űrhajó, hogy utasai a kamerák előtt kezet fogjanak. Ez a valóságban 1975-ben történt meg, azonban mivel a sorozat világában még mindig tart az űrverseny, csak 1983-ban érkezett el az ideje. A közös küldetés szervezése és a felmerülő bonyodalmak remekül bemutatják az ereje teljében lévő Szovjetunió és az Egyesült Államok dinamikáját.
A másik a Jamestown bázis kvázi fennhatósága alá tartozó lítiumbánya ügye, amelyet egyik napról a másikra, se szó, se beszéd egyszerűen elfoglalnak a szovjetek. A helyzet teljesen felkészületlenül éri az amerikaiakat, és ez vezet oda, hogy egy tengerészgyalogos különítményt is felküldenek a Holdra. Az elfoglalt bánya visszaszerzése lesz az egyik feladatuk, azonban hamarosan bebizonyosodik, hogy aki fegyvert visz a Holdra, az Pandóra szelencéjét nyitja ki vele.
A For All Mankind nem csak hogy tartotta az első évad színvonalát, de képes volt még érdekfeszítőbb, izgalmasabb és elgondolkodtatóbb történetet hozni. Ritka az ennyire intelligens és átgondolt történetvezetés, és jót tesz neki a folytonosság is, az, hogy most nincs az évad közepén egy időbeli ugrás. Egyetlen, összefüggő történetet látunk, amelybe csak nagy ritkán kerülnek zavaró mellékszálak.
Az egyik ilyen szál, amivel nem tudtam mit kezdeni, az Aleida látszólag fölöslegesen részletezett sztorija (már az első évadban is picit indokolatlannak éreztem, amennyit foglalkoztak ezzel a karakterrel). A karakter történetével önmagában véve semmi gond nincs, teljesen korrekt, csupán azért tűnik indokolatlannak, mert a végkifejlet szempontjából nem túl jelentős szereplőről beszélünk. Tetszik vagy sem, Aleida egy mellékszereplő, mégis annyit foglalkoznak vele, mint a főszereplőkkel. Akkor már inkább adtak volna neki jelentőségteljesebb szerepet.
A másik apróbb probléma a sorozattal az Karen sztorija a bárral, és, hogy spoiler-mentesen fogalmazzak, azzal a bizonyos bejelentésével van, amit épp a legeslegrosszabb pillanatban, a Pathfinder indulása előtt tesz a férjének. Előre sejthető, hogy hová vezet mindez, emiatt klisés hatása van, ráadásul nem túl hihető, hogy egy katonafeleség ne tudná azt, mit nem tanácsos mondani egy bevetés/küldetés előtt.
A történelmi, valós személyiségek közül most a fantasztikus Sally Ride mutatja meg az utolsó epizódban, milyen fából is faragták. A valóságban ő volt az első amerikai nő az űrben, és csak 1983-ban (az évad idején) jutott fel az űrbe a Challengerrel, itt azonban a Pathfinder, az első atommeghajtású űrsikló tesztrepülésén vesz részt.
Az új szereplők közül Kelly útkeresése szépen keretezi a sztorit, földi, hétköznapi szemszögből interpretálja azt az identitásválságot, amivel maga a NASA is szembenéz: Mi vagyok? Mi a jövőm? Melyik utat válasszam? Feleljek meg az elvárásoknak, vagy ragaszkodjak ahhoz, ami vagyok?
Ez a választás (illetve választások) több szemszögből is megmutatja az évad lényegét, és csontig hatolóan átérezteti a nézővel azt az irtózatos felelősséget, amit ezek az emberek magukra vállaltak. A sorozat pedig egyetlen pillanatra sem fordul át önmaga paródiájába, és nem nézi hülyének a nézőt sem.
Végezetül a látványvilág és a zene. A ’80-as évek klasszikus zenéi egyszerre varázslatos és lendületes hangulatot varázsolnak a csodálatos képekkel együtt. A díszletek most is hibátlanok, az utolsó négyzetcentiméterig kidolgozott, hiteles külső és belső tereket kapunk. A Jamestown díszletei, a Pathfinder ismerős, ám mégis modern kialakítása, a Sea Dragon, na és az a fantasztikus repülés a holdkomppal, amitől garantáltan libabőrös leszel, sikeresen elhitetik velünk, hogy ez az alternatív valóság talán tényleg létezik egy másik univerzumban.
Az évad lezár egy korszakot, valamint egyszerre kecsegtet reménnyel, és ígér új izgalmakat, új problémákat. A harmadik évad alighanem a kilencvenes években játszódik majd, erre utalnak a záró képsorok, és az aláfestésként játszott Nirvana. Azonban nem hiszem, hogy ebben a világban a Szovjetunió összeomlik – legalábbis még nem. A második évadban nem látszott semmilyen jele annak, hogy elveszítenék az űrversenyt.
Sajnos meg kellett válnunk néhány szereplőtől is, és az újabb időugrás miatt a többiek sem valószínű, hogy ismét főszerepet fognak betölteni. Ennek ellenére kíváncsian és türelmetlenül várom a For All Mankind 3. évadát, ami remélhetőleg elvezeti az emberiséget a Vörös Bolygóra. És a fél fizetésemet rá merném tenni, hogy ebben az esetben a “Vörös” kétértelmű lesz…
Értékelés: 9/10
For All Mankind
(2019 -)
Producer:
Ronald D. Moore
Matt Wolpert
Ben Nedivi
Szereplők:
Joel Kinnaman
Michael Dorman
Sarah Jones
Shantel VanSanten
Jodi Balfour
Wrenn Schmidt
Sonya Walger
Krys Marshall
Cynthy Wu
Casey W. Johnson
Coral Peña
Zene:
Jeff Russo
