Olvass bele a Hugo-díjas Will McIntosh Zuhanó című regényébe!
Will McIntosh 2010-ben nyerte el a Hugo-díjat a legjobb novella kategóriában, ám Magyarországon még jobbára ismeretlen szerző. A Főnix Nova tavaly adta ki Éjégetők című young adult regényét, most pedig a Főnix Astra (a Főnix Könyvműhely felnőtteknek szóló válogatása) gondozásában hamarosan olvashatjuk a Zuhanó című sci-fi művét. A kiadó jóvoltából most lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassunk nektek egy beleolvasót a regényből.
Íme a fülszöveg:
A valóság széthullott, a földgolyóból csupán a végtelen égen lebegő szigetek maradtak. Senki sem emlékszik semmire – önmagára, a barátaira vagy a családtagjaira sem.
Egy férfi összefüggéstelen nyomokat talál a zsebében: egy fényképet saját magáról egy ismeretlen nővel, egy ejtőernyős játék katonát és egy rejtélyes ábrát, melyet a tulajdon vérével rajzolt. Megszállott nyomozásba kezd, miközben próbál életben maradni ezen a kegyetlen világon, ahol élet-halál harc dúl a megmaradt, csekély forrásokért.
Peter Sandoval épp egy eget rengető felfedezés előtt áll, amely mérföldkő lehet a gyógyászatban. Az ő és tudóstársai munkája fontosabb, mint bármikor: a világ forrong, a konfliktusok során egyre nagyobb teret nyer a biológiai hadviselés, új, rémisztő betegségeket teremtve. Azonban lehet, hogy már így is elkéstek, és az emberiség menthetetlenül a végzetébe rohan…
Az eredetileg 2016-ban megjelent regényt számos helyen méltatták:
„A Zuhanó annyira izgalmas, friss és eredeti, amennyire csak lehet. És mennyire fordulatos! Nem tudom eléggé ajánlani.” – New York Journal of Books
„Kivételesen egyedi könyv az apokalipszisről.” – Portland Book Review
„Bármilyen régi klasszikus volt vagy nem volt hatással McIntoshra, végtelenül modern SF-regényt írt, tele vakmerő ötletekkel, régi vágású akcióval és olyan karakterekkel, akiknek őszintén drukkolunk. Az olvasó készüljön fel rá, hogy hatalmasat zuhanva ismeretlen területre pottyan!” – Locus
„McIntosh izgalmas, lenyűgöző SF-thrillert alkotott.” – Booklist
„A Zuhanó egy futurisztikus science-fiction rejtélyekkel, intrikával, romantikával, világháborúval, biológiai hadviseléssel és csúcstechnológiával a kedvelhető karakterek mellett, akik gyakran döntenek inkább ösztönösen, mintsem logikusan.” – Shelf Awareness
Hamarosan ti is megismerhetitek McIntosh Zuhanóját, addig is olvassatok bele az első fejezetbe:
Próbálta kinyitni a szemét, de úgy érezte, mintha leragasztották volna. Ezért inkább csak hevert kimerülten, és hallgatta a sikolyokat.
Az arca kemény felületnek nyomódott. Kavicsok préselődtek a bőrébe. A közelben egy kutya ugatott.
Kutya. A szó betört a gondolatai közé, frissen, újszerűen, mintha ő maga alkotta volna meg. Mégis, már tudta, mi az a kutya. Amikora szóra gondolt, egy kép jelent meg a képzeletében egy négylábú, bundás állatról, amely a farkát csóválja.
Valamivel tisztábbnak érezte a tudatát, az ereje lassan visszatért.
Nehézkesen kinyitotta a szemét.
A látkép körülötte hihetetlenül fényes volt, és határozottan színes.
Valaki elfutott a közelben zöld-fehér tornacipőben, a perspektíva miatt mintha egy falon szaladt volna. De persze ő feküdt az oldalán.
Amikor sikerült felülnie, a világ kibillent a helyéből, és forgott is vele, mielőtt kitisztult volna a kép. Magas épületek vették körül, kocsik és teherautók szétszórtan az utcán. Egyik sem mozgott. A legközelebbi
épületek mögül sűrű, fekete füst szállt fel.
Alig egy méterre egy rózsaszín hajú nő görnyedt előre, két kezével a fejét fogta. Az alkarján színes virágtetoválások voltak.
– Mi történt? – nyüszítette.
– Nem tudom.
A nő meglepetten nézett rá.
– Ismer? Tudja, ki vagyok?
– Nem. Maga tudja, én ki vagyok?
– Nem – csóválta a fejét a nő.
Márpedig történt valami. Ez a zavarodottság és a sikolyok nem lehettek normálisak. Ki akarta deríteni, hogy mi történt. Talán segítséget is kérhet. Rendőrség.
Amikor letenyerelt, és megpróbált felállni, éles fájdalom hasított a hüvelykujjába meg a csuklójába. Megnézte a kezét, és egy mély vágást talált a hüvelykujja párnáján, alvadt vér borította. A mutatóujja hegyére és a körme alá is vér száradt. Arra gondolt, hogy ezt a sebet még azelőtt szerezhette. És egy nyom volt, hogy mi történhetett.
Még mindig reszketegen felállt, és körülnézett. Látott a közelben egy kicsi, ezüstszínű kocsit sárga ernyővel. A neve pillanatnyi késéssel ugrott be: hot dogos kocsi. A járda mellett piros-fehér busz parkolt.
Néhány saroknyira emberek csoportosultak neki háttal állva.
– Megnézem, mi folyik ott – mondta a csődületre mutatva.
– Viszlát! – válaszolta a nő egy pillantást sem vetve a kérdéses irányba.
A tömegen túl nem voltak épületek. Ahogy közelebb ment, az ég valahogyan kitágult, és amikor beért az emberek közé, akkor látta meg, hogy néhány méterre tőle a világ egyszerűen csak véget ért.
Nem volt tovább semmi más, csak az ég. A világ végét letört szélű aszfalt és beton szegélyezte. Ezek alatt egy beton csatornacső állt ki a sötét földből, és vizet okádott.
Nem egészen tudta az okát, de érezte, hogy ez valamiképpen rossz. Túl nagynak hatott számára az ég, holott tisztában volt vele, hogy eleve hatalmas.
A tömeg egyik szélén fehér hajú férfi térdelt egy lépcsőn, amely a puszta levegőbe vezetett. Egy kis fényképet nézegetett, egy tárca tartalma terült szét mellette a lépcsőfokokon. Ahogy közelebb ment hozzá, az idős férfi feltekintett rá, azután odamutatta neki a fényképet.
Az öregurat ábrázolta fekete öltönyben, ahogy mosolyogva fogta egy hasonló korú nő kezét.
– A zsebemben találtam. Biztos olyan emberek vannak rajta, akiket ismerek. Másképp mi értelme lenne, igaz?
Beletelt egy-két másodpercbe, mire rájött, hogy az öreg fickó nem tudja: ő maga van a képen.
– Ez itt maga – felelte, rábökve a fotóra.
– Én? – Az öreg ismét megnézte a képet, ezúttal tüzetesebben megvizsgálta.
– Ez én vagyok! – mondta meglepetten.
Eltűnődött, hogy vajon az ő zsebében lehet-e valami. Először az elülsőket nézte meg: egy összehajtott gyorskajás zacskót és egy játék katonát húzott elő belőlük.
Az egyik farzsebében talált egy fényképet, amelyen egy gyönyörű nő ölelgetett egy kerek képű, homokszőke férfit. Boldogabbnak tűntek, mint bárki a világon.
Megmutatta az öregnek, aki a fotón szereplő férfira bökött:
– Ez itt maga.
Szemügyre vette magát a képen. Hogy lehetett volna ez ő? Azok a vonások idegennek hatottak. Szívesebben nézett a nőre. Sötét haj, intelligens tekintet és nagyon enyhe, alig észrevehető kancsalság. Hosszú, arisztokratikus nyak.
Pillantását végigfuttatta a közelben ácsorgókon, hátha meglátja köztük a szép nőt. A tekintete egy idős asszonyra tévedt, aki fekete kardigánban, zsebre dugott kézzel állt a tömeg szélén. Lemutatott a képre az öreg kezében.
– Hé! Ő… – mutatott a fotóra, azután az idős nőre – ott van.
Az öreg felállt, arrafelé nézett.
– Hol?
– Ott – ismételte meg. Belekarolt az öregbe, és odavezette a nőhöz, aki a közeledtükre megfordult, és összevont szemöldökkel méregette őket.
Az öreg megnézte a képet, azután a nőt, majd ismét a képet. Felmutatta neki a fotót.
– Szerintem ez itt maga. Velem.
– Talán ismer? – kérdezte a nő, de megkönnyebbüléssel a hangjában és a tekintetében.
– Nem – vallotta be az öreg. – Viszont eszerint itt ismerjük egymást, nem gondolja? A képen fogjuk egymás kezét.
– Nem értem, mi ez az egész – válaszolta a nő. Az arcához emelte a kezét. – Meghaltam volna? Erről lenne szó?
– Nem hinném, hogy meghaltunk – felelte az öreg. – Nem.
Örült, hogy azok ketten egymásra találtak. Azt kívánta, bárcsak ő is meglelné azt a nőt a zsebéből előkotort fényképről, és együtt nézhetnének szembe ezzel a káosszal körülöttük.
– Megyek, megkeresem őt – mutatta oda a fotóját a két öregnek.
Az idős fickó bólintott.
– Köszönöm! Nem fogom elfelejteni, milyen kedvesen bánt egy idegennel.
Elindult a perem közelében, közben megnézte a többi holmit is a zsebéből. A hüvelyknyi, zöld játék katonán volt egy ejtőernyő, egy csomó zsinórral rákötve.
Amikor kihajtogatta a gyorsételes zacskót, megtorpant. Rozsdavörös rajzot talált rajta elmaszatolt, lecsepegtetett vonalakkal. Oválisok itt is, ott is, a legalsót egy nagy X jelölte. Arrébb húzta a hüvelykujját, amivel eltakarta a rajz jobb alsó sarkát. Egy háromszöget, benne két számmal: egy egyessel és egy hármassal.
A kezén lévő, megszáradt vérnek ugyanolyan rozsdás színe volt, mint a rajz vonalainak. Tehát valószínűleg ő maga vágta meg az ujját, hogy felrajzolhassa ezt a zacskóra a tulajdon vérével, azután az egészet összehajtogatta, és zsebre tette. Üzenetet hagyott önmagának.
Ha pedig felvágta az ujját, hogy papírra vesse ezt, valószínűleg sejtette, mi fog történni, és ez egy fontos üzenet volt.
Nézte az oválisokat meg a háromszöget a számokkal, és próbált valami értelmet kihámozni az egész ábrából, de az nem jelentett számára semmit. Óvatosan ismét összehajtogatta a gyorskajás zacskót, visszatette a zsebébe, és továbbment.
Minden utcán tömeg gyűlt össze a peremnél. Megnézte az arcokat, kereste köztük a sötét hajú nőt. Egy ilyen szépséget nem lehetett nehéz meglátni, akármekkora tömeg verődött is össze helyenként.
Végül a világ egy elhagyatott, romos részére ért. Itt az épületeknek csak egy része maradt állva, a többi vasbetonhalommá változott.
A romok között járkálva megfeketedett kődarabokat, megolvadt elektronikus eszközöket vett fel és nézett meg. Járművek zúzódtak össze, tűz tombolhatott. Tetemeket nem talált, legalábbis nem látott egyet sem, és már nem is füstölt semmi, úgyhogy ez a pusztítás régebben mehetett végbe.
Végtelenül fáradtnak érezte magát, így hát leült egy kőkupacra, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, nagy bajban van. Mint mindenki. De nem látta át, hogy miféle bajba kerültek: semmit sem értett, nem sikerült összeraknia a részleteket.
Mi mást tehetett volna, mint hogy folytatja a kutatást a nő és talán a válaszok után is? Tovább gyalogolt a perem mentén.
Éhesen és kiszáradt torokkal végül ott találta magát, ahonnan elindult. Körbejárta a világot, amely kisebbnek bizonyult, mint hitte.
A tömeg java része elszivárgott, a két öreget sem látta sehol. Nyilván elmentek ételt és innivalót keresni, na meg egy helyet, ahol alhatnak.
Arra jutott, a legjobb, ha ő is így cselekszik.
A Zuhanó már előrendelhető a Főnix Könyvműhely webshopjában, 20% kiadói kedvezménnyel.
