DUPLA KRITIKA – The Beach House és Sea Fever
Azt mondják, az ismeretlentől való félelem egyidős az emberiséggel. Már a kezdetek kezdetén is felnéztünk az égre, vagy szemünket az óceán kék horizontjára vetettük, és elképzeltük, mi rejtőzhet ott. A félelembe ugyanakkor csodálat is vegyült, épp ezért keltünk útra az űrben és a tengeren is, legyőzve saját félelmeinket, eltökélten derítve fel az ismeretlen terepet. Puszta méretei miatt a világűrt alighanem sosem fogjuk teljesen felfogni, de hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a tengereket már jól ismerjük. Azonban könnyedén érhet minket meglepetés…
Dupla kritikánkban két olyan, a közelmúltban bemutatott és kevésbé ismert filmmel foglalkozunk, amelyekben a vízalatti világ kiismerhetetlenségével szembesülnek a szereplők.
A The Beach House (A tengerparti ház) egy, eredetileg a 2019-es Strasbourg-i Európai Fantasztikus Film Fesztiválon bemutatott sci-fi/horror. Jeffrey A. Brown első rendezéséről beszélünk, amelyben Liana Liberato és Noah Le Gros egy főiskolás párt alakít, Emilyt és Randallt, akik Randall szüleinek tengerparti házában szeretnének eltölteni egy hétvégét. A strandszezon még odébb van, a környéken csak csendre és nyugalomra vágyó lakók vannak, ám a házban nem várt vendégekként megjelenik Randall szüleinek két barátja, egy idősebb pár, Mitch és felesége, Jane.
Egyik reggel arra ébrednek, hogy a tenger felől különös mikrobák érkeztek, beborítják a fákat és a házakat, sötétben pedig kékes fényt bocsájtanak ki magukból. A négy ember eleinte nem tudja, hogy valóban látja-e a különös jelenséget, vagy csak a közösen elfogyasztott marihuána miatt hallucinálja az egészet.
Sűrű köd borítja be a tájat, amitől a nyaralók fulladozni kezdenek, és hamarosan különös jeleket kezdenek felfedezni magukon. Nem csak testileg, de viselkedésüket tekintve is ijesztő változásokon mennek keresztül, az ismeretlen, tengeri jelenség pedig egyre terjed, látszólag megállíthatatlanul. Eredete és szándéka ismeretlen, ami csak tovább fokozza a lassan begyűrűző, lovecraft-i rettegést.
A The Beach House nem bonyolult film, sőt, kimondottan egyszerű a történetvezetése, mégis működik. A testhorror jelenetek kellően borzongatóak és undorítóak, de nem viszik túlzásba őket. A rendező remek atmoszférát teremtett hozzá, a kihalt partszakasz, a végtelen óceán látványa, majd a film vége felé mindent beborító köd jól átadja azt a hangulatot, amely a szereplőket lassan őrületbe taszítja. Liana Liberato és Noah Le Gros pedig hihető alakítást nyújtanak, és dacára annak, hogy keveset tudunk meg róluk, elérik, hogy érdekeljen a sorsuk.
Nem kimondottan az a többször nézős film, de egyszer mindenképp érdemes esélyt adni neki, főleg bátor befejezése miatt (ami biztosan hiányérzetet hagy majd néhány nézőben, szerintem viszont pont ettől volt igazán jó).
Értékelés: 8/10
Másik filmünk, a Sea Fever (A mélyből) a 2019-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált. Neasa Hardiman filmje szinte teljes egészében egy halászhajón játszódik, amelynek hatfős legénységéhez egy út erejéig csatlakozik a tengerbiológus PhD hallgató lány, Siobhan (Hermione Corfield alakításában).
Egyhangúnak ígérkező utazásuk nem várt fordulatot vesz, amikor a hajó a nyílt tengeren megakad valamiben és nem mozdul. Amikor a vízbe ereszkednek, hogy megnézzék mi okozta az elakadást, észreveszik, hogy a halászhajót a mélyből felnyúló, hatalmas csápok tartják fogságban. A hajó oldalához tapadó korongok pedig lassan átmarják magukat az anyagon.
Miközben a tapadókorongok eltávolításával próbálkoznak, a legénység egyik tagja megsérül, és rövidesen különös tüneteket kezd produkálni. A titokzatos, mélytengeri élőlény csápjai parazitaként viselkedő lárvákkal fertőzi meg a hajót, az utasok pedig kétségbeesetten próbálnak megoldást találni a helyzetre.
A Sea Feverre is igaz az, ami a The Beach House-ra, vagyis hogy a tengerből származó, ismeretlen fenyegetés eredetét végig csak sejteti, a hangsúly a karaktereken van, akik itt ráadásul egy elszigetelt helyen vannak összezárva. Míg a The Beach House az óceán méreteit érzékeltető kihalt partszakaszával ülteti el a fejünkben azt a nyugtalanító gondolatot, hogy itt bizony bármi rejtőzhet, addig a Sea Fever épp ellenkezőleg: a kicsi, zárt térrel ejt csapdába minket, amely a nagy semmiben himbálózik, kiszolgáltatva mindennek.
A legénység és a kutató lány közti dinamika remek, a klausztrofób hatást és a lábunk alól leselkedő fenyegetést is jól átadja a film. Egy olyan hétköznapi dolog, mint egy halászhajó hirtelen halálos csapdává változik, a néző pedig ráeszmél, hogy csak egy vékony fal választja el a szereplőket a mélyben rejtőző ismeretlentől.
A film nem várt aktualitást nyert a koronavírus járvány miatt, főleg az önkéntes karantén okán, amelynek fontosságát Siobhan próbálja megértetni a halászokkal – nem sok sikerrel. Emiatt a Sea Fever egyfajta átmenet a tengeri szörnyfilm és a járványfilm között.
A befejezéssel nem vagyok kibékülve, kissé kiszámítható, de az odáig vezető út miatt mégis ajánlom a filmet mindazoknak, akik nem csak szeretik, de félik is a tengert.
Értékelés: 6/10