Egy nap az élet? (Vélemény az Old/Idő című filmről)
Lehetett volna ez egész jó film, csak nem lett. Ugyanakkor, bár számos sebből vérzik M. Night Shyamalan 2021 nyarán bemutatott filmje, az Old (magyar címe: Idő – amely fordítást viszonylagos semmitmondósága ellenére sem tartok rossz döntésnek), mégis valamiképp nyomot hagyott bennem, amiért érdemesnek találtam megemlékezni erről az alkotásról.
Jó pár feldolgozást megért már a téma, amikor az idő valaki vagy egy csoport számára másképp, gyorsabban vagy lassabban, esetleg „fordítva” telik, vígjátéktól a drámáig. (Ott van a Segítség, felnőttem!, a Benjamin Button különös élete vagy Robert Charles Wilson Pörgés című regénye, melyben az egész Föld bolygó és az univerzum ideje között keletkezik eltérés – hogy csak pár példát hozzak a színes felhozatalból.) Ennek a kérdéskörnek ugrik neki a Shyamalan által – Frederik Peeters és Pierre Oscar Lévy képregénye alapján – írt és rendezett Old című, elméletileg horror/thriller kategóriás történet. Azonban az általam leginkább a „furcsa” szóval jellemezhető film nézése során, néhány jól sikerült jelenettől vagy meglepőbb fordulattól eltekintve, az volt az érzésem, hogy Shyamalan nem fogta valami biztos kézzel a témát,[1] és nem hozta ki a benne rejlő lehetőségeket, a végkifejlet pedig egészen közhelyesre sikeredett (de erről majd később, már spoileresen).
Az alapsztori: egy család (papa-mama, mint elég hamar kiderül, már döglődő, és az anya betegségével súlyosbított házasságban, plusz két kisgyerek, egy lány, egy fiú) elutazik egy paradicsomi helyre, afféle „tegyük félre a gondokat” útra. A helyi szállodában egy-két jelenet erejéig rápillantást kapunk néhány további vendég életére, akik társaságában aztán főszereplő családunk abban a kivételes szerencsében részesülhet, hogy elviszik őket egy kirándulásra egy titkos, különleges partszakaszra. Ahol pedig kisvártatva – egy hulla váratlan és kellemetlen felbukkanása után – azzal szembesülnek, hogy itt felgyorsul az idő, egyetlen óra alatt éveket öregednek. És nem tudják elhagyni a partszakaszt.
Innentől kezdve a történet jobbára a kijutási kísérletekről, a jelenség megfejtéséről szól (erre ki is agyalnak egy tudományosnak tetsző magyarázatot, kellően felületeset ahhoz, hogy jobb, ha nem is kezdünk el kötözködni rajta[2]), illetve igyekeznek megbirkózni a szituáció generálta eseményekkel. Utóbbit tekintve benne foglaltatik ebben a szűk egy napban az öregedés és a halál, a gyerekek esetében pedig az egész felnőtté válás lepereg, ami ilyen tempóban nyilván finoman szólva tömény sokk. Mindezt az egyik szereplő mentális instabilitása, paranoiája és egyre szaporodó erőszakos kirohanásai spékelik meg.
Két alapvető problémám volt mindezzel. Az egyik, hogy bár a film olykor valóban hozza a horror-thriller hangulatát (az egyik éjszakai jelenet valóban hátborzongatósra sikeredett – bár én elég könnyen megijedek), sok esetben leginkább a bizarr és groteszk elemek dominálnak, ami alapvetően nem volna baj, valahogy érzésem szerint mégsem működik. Mert lesz itt minden: tengerparti fapados tumoreltávolító műtét, első szextől teherbeesés (itt tényleg nem tudom, szándékos közhely-kifigurázás esete forog-e fenn), törő, majd összevissza egymáshoz forró csontok, valamint az élet nagy drámái – amik azonban sokszor azt a kínos hatást keltik, hogy az ember valami Zs kategóriás mozit néz, ugyanakkor nem tudja eldönteni, most akkor nevethet-e, mindenesetre talán inkább nem teszi. Pedig valami jóféle feketehumor kifejezetten az előnyére vált volna (majdnem ilyen jelenet, amikor a házaspár épp egy súlyos beszélgetést igyekszik lefolytatni, úgy, hogy az egyikük már jobbára süket, a másikuk meg jobbára vak), viszont ez a film erősen azt a hatást kelti, hogy végig komolyan veszi magát, vélhetőleg túlságosan is.
A másik problémám a szereplőkkel és a párbeszédekkel van (ezen a ponton meggyónom, hogy szinkronosan néztem, és azt hiszem, ez sem épp a magyar szinkron gyöngyszemeinek egyike). Az, hogy a szereplők számomra ellenszenvesek, idegesítőek vagy épp teljesen jellegtelenek – ízlés dolga is lehet; nekem egyedül a végén, a már idősebb „gyerekeket” játszó két színész jelentett üdítő kivételt.[3] De kapunk jó pár közhelyes, erőltetett párbeszédet, és ami még fájóbb, hogy az ebbe a napba sűrített „életdrámák” kivitelezése is sikerülhetett volna sokkal jobban. A főszereplő házaspár (Gael García Bernal és Vicky Krieps) megformálása csak elvétve hiteles, így teljesen elveszti a súlyát, amikor azzal szembesülnek, hogy épp összeroppanóban lévő házasságuk – ahogy az életük is – most pár óra múlva befejeződik, így véletlenül mégiscsak holtodiglan lesz belőle; lezajlanak nagy beszélgetések, nagy megbocsátások, olyan szappanoperásan (de hogy valamit dicsérjek is, legalább egy egész megható-szép jelenet a vége felé azért kerekedik ebből). Ugyanígy hiteltelen benyomást keltett a hirtelen felnövő és apává váló „kissrác”, pedig az ő szálában bőven volt potenciál, amiből tán a forgatókönyv/színészvezetés, tán az őt alakító Alex Wolff ügyetlenkedése folytán nem sikerült mindazt kihozni, amit lehetett volna. Az egyik legjobb még a „szöszi jónő” karaktere (Abbey Lee), ebbe egész sokat sikerült belepakolni: a látszólag felszínes, üresfejű luxusfeleség egy-egy pillanatban ügyesen megvillantja a figura finomabb árnyalatait, az orvos férje folytonos védelmére támaszkodó nőt, aki ugyanakkor pontosan tudja, hogy a parton zajló események nélkül is családjuk mindenképpen elveszítené ezt a támaszt a közeljövőben. (Esetében viszont valóban egészen vicces a „kalciumpoén”, mint az itt is a történet előrehaladtával „hatodikérzékesen” összeálló darabkák.) Azonban nála is kihagyott lehetőség annak ábrázolása, hogy mit jelent a számára olyan sokat jelentő szépségének és fiatalságának elvesztése – ebben a jelenetben is a már emlegetett groteszk jön elő, ami inkább kínos, mint frappáns. Sajnos az orvos férj szerepében Rufus Sewell sem hozza ki a legjobbat az egyébként elméletben izgalmas figurából, a rátarti, sikeres és magabiztos alakból, akit egyre inkább felemészt széteső tudata, távolodása a valóságtól, noha egyszerre lehetne hátborzongató és szánandó figura. Hasonlóan félresikerültnek hatott a pszichológusnő ábrázolása (Nikki Amuka-Bird, bár itt legkevésbé az ő játékában keresendő a hiba), aki időről időre igyekszik szakmai szempontból elemezni a parton rekedt csapat viselkedését – lehetne komoly és érdekes és/vagy humoros, ehelyett valahol a kettő között a padlón puffan laposan.
Itt a vége, spoiler véle (avagy ezt már tényleg csak az olvassa el, aki látta, vagy akit nem zavar, ha előre ismeri egy történet végét; a többiek pedig ugorják át a következő bekezdést)
…és ami nálam a +1 gyenge pont: a történet végkifejlete. Alapvetően igazán kedvelem a happy endet, de itt ordítottam volna egy komorabb befejezésért – jobban állt volna neki, mint az elcsépelt, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig megmenekül (már aki megmaradt). No meg elgondolkodtató, mennyire okos ötlet nyakig (vagy ki tudja, épp meddig) egy világjárványban és a nyomában loholó oltásellenességben kidobni egy olyan filmet, ahol a főgonosz szerepébe a tudósok és gyógyszergyártók kerültek. De – még ha ezt a kérdést a film nem is teszi fel, sőt, megkockáztatom, nem is sugallja – mégis érdemes elgondolkodni rajta, vajon mi mit választanánk: megérné-e néhány embertársunkat feláldozni azért, hogy orvosságot találjunk jelenleg gyógyíthatatlan betegségekre? Már persze, ha nem pont mi lennénk a kísérleti nyulak…
Összességében tehát az Oldot nem nevezném kifejezetten jó filmnek, azonban hiányosságai ellenére egy megtekintést valószínűleg megér, különösen annak, aki tudja értékelni a groteszk, bizarr jelenteket, a többnyire fojtogató atmoszférát, és felül tud emelkedni a gyakran megjelenő közhelyességen – vagy épp poénként felfogva nevetni rajta.
[1]Csúszkál, mint malac a jégen.
[2]Amikor hasonlóképp igyekeznek „tudományos” magyarázatot adni a szereplőkben lezajló élettani folyamatokra, még jobban meglátszik, mennyire gyenge lábakon áll az elmélet – de hát egyértelműen nem a jelenség mibenlétén van a fő hangsúly.
[3]Őket Emun Elliott (akit itt el is neveztem a szegényember Javier Bardemének) és Embeth Davitz alakítja; nem mellesleg kettejük sajnálatosan rövid tengerparti jelentléténél mintha a film is jobban hangjára találna, ami megfelelőbb alap lett volna az egész történetnek. Mellettük említésre méltó még a kislányból kamasszá váló Maddoxot megformáló Thomasin McKenzie – kár, hogy időnként elég ostoba mondatokat adnak a szájába. Ezenkívül Madrid szerepében feltűnik az Eastwood lány, Francesca, akiről kiderülhet, hogy jó színésznő, ha sikerül túllendülni a jónőségén.
Vas Annamária kritikája
